Kritika 24. (1995)

1995 / 11. szám - Lengyel László: Don Luis - Gyűlölet és szeretet

LENGYEL LÁSZLÓ T­ hai As husza­dik szá­zadban alig­­lig van imádott vagy gyűlölt magyar politikus. Poli­tikusainkat tán szerették, kedvelték, de nem fogadták imákba, s önként nem tolongtak ez­rével zászlaik alá. S megvetették vagy utálták őket, de mély, zsigeri gyűlöletet, amely csonkíta­ni, ölni tudna, nem éreztünk. A gyűlölet szemé­lyes. Beférkőzik a mindennapjainkba, a felesé­günkkel folytatott ádáz vitáinkba, a fiunknak adott pofonjainkba. A magyar társadalom döntő hánya­da Kossuth és Görgey után nem érzett személyes érzelmet politikusai iránt. Tiszát vagy Apponyit, Andrássyt vagy Weker­­lét nem érintették felfokozott, az egész társadalmat érintő érzelmek. Amikor végül Tiszát mégis meg­ölték, azt nemigen tulajdoníthatjuk egy mindenkit eltöltő gyűlölethullám eredményének. De nem imádták és nem gyűlölték úgy Károlyit és Kunt, mint Lenint és Trockijt. És sohasem tudott olyan őrjöngő lelkesedést kiváltani Horthy vagy Beth­len, Gömbös vagy Szálasi, mint amilyet Mussolini vagy éppen Hitler előidéztek. De a magyar közvé­lekedés - mondjon bárki bármit -, nem esett át a másik oldalra se, hogy a háború után immár köz­­megegyezéssel gyűlölje Szálasit vagy Imrédyt. Nem, itt gyűlölték a zsidókat, a kommunistákat, az oroszokat, a németeket, a gazdagokat, de nem az egyes politikusokat. Se közimádat, se közgyű­lölet. Talán csak az ötvenes években sikerült Rákosi­nak, Gerőnek, Farkasnak maguk ellen gyilkos köz­gyűlöletet felidézniük, olyat, amelyik még a legbé­késebb, leghumánusabb emberből is titkon lincse­­lési szándékot vált ki. Amikor a társadalom döntő többsége azt érzi, hogy őt és gyermekeit éppen ezek a politikusok és politikájuk tönkre fogja ten­ni, le fogja gyilkolni, vagyis egyszerűen azok ott fenn ellenünk vannak, s tudatosan a végünket akar­ják. Kádár és emberei ugyan meghullámoztatták ezeket az érzelmeket 1957-ben, de azután az évek­kel ez elenyészett. Nem gyűlöltük Grósz Károlyt vagy Berecz Jánost, legfeljebb utáltuk és megve­tettük őket. Azután a rendszerváltásnak nevezett folyamat­ban - váltottunk is meg nem is­­, kiderült, hogy nincs hál’ istennek se imádott, se gyűlölt politiku­sunk, nem fogunk politikusokért politikai gyűlése­ken ölre menni. A tüntetések, a későbbi taxisblo­kád nem politikusokért és nem is politikusok ellen folytak. Nem egy Ceausescut akartunk örökre el­küldeni, s nem egy Havelért ringatóztunk kart kar­ba fonva az utcán. Magyarországon a politikus imádatát irónia és távolságtartás övezi. Sokáig azt hittem, hogy elkerüljük a gyűlölet szakadékot is. Reméltem, hogy a véres gyűlölet helyett a keve­sebb érzelemmel telített, nyugalmasabb utálat, megvetés, szánalom és ellenszenv lesz továbbra is az uralkodó. A politikussal szembeni tömeges gyűlölet azért veszedelmes, mert belevegyül ag­resszió és bűnbakképzés, tehetetlenség és remény­telenség, melyet akár kiélnek, kiordítanak, akár el­fojtanak, végzetes következményekkel jár. De a gyűlölet nem kímélt minket. Az Istenek, akik ed­dig közönyösen ültek a magyar Olümposzon, kö­zénk küldték. Immár van gyűlölt magyar politikus, Bokros Lajos az. Egy személyiség megépíti önnönmagát De hiszen ez egy nagyon fiatal ember! Egy fiú az ötvenes évek generációjából, minden előzmény nélkül. Kisemberek gyereke. Nincs történelmi ne­vű nemesi család, nincs zsidó nagy- vagy kispol­gári hagyomány, nincs pártfunkcionáriusi szülői indítás. Felmenői hívő protestáns parasztok.­­„Á, ezt csak úgy mondja. Biztos forrásból tudom, hogy zsidó. Nézze meg, hogy milyen fekete és görbeor­rú! Gondolja el bajusz nélkül. És azok a szemek!” „De higgye el, hogy nem zsidó, csak azért, mert én asszonyom, utálja!” „Akkor bizonyosan cigány!” „Jaj, már ne tessék!” „Maga még fiatal kérem, nem tudja, hogy ezek mire képesek.” „Bizony nem tu­dom.”­ Szülei első generációs értelmiségiek. Apja hallgatóként ott ül a Balaton-parton Szárszón 1942-ben és ’43-ban a Soli Deo Gloria táborában. Nincs karrier, nincs nagy lakás, nincs nagy könyv­tár, nincs pénz, nincs elit iskola. Bokros bármerre nézett, jellegzetes Kádár-kori kisegzisztenciák vették körül. A Horthy-korszak­­ban nem lett volna belőle semmi - altiszt gyerme­ke altiszt, alacsony sorú gyermeke továbbra is ala­csony sorban. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején pedig népi kollégista vagy valamelyik janicsárképző bentlakója. De a hatvanas évek kö­zepétől tömegesen kerültek be azok is az egyete­mekre, akiknek nem volt semmiféle otthoni politi­kai indíttatása, akikben nem volt „más”, csak te­hetség, szorgalom, nagyravágyás. Bokros Lajos­ban megvolt mindez. Mindenben első akart lenni. Iszonyú energiával tanult, tanult és tanult. De ugyanekkora lendület­tel, agresszivitással KISZ-ezett, ámulatba és rémü­letbe kergetve csoport- és évfolyamtársait. Állan­dóan készenlétben volt, offenzívában. Rohamo­zott, előretört, elsodort. De ez a lendület, ez a ne­kifutás, a tehetség nekifutása, párosult a rendszere­zéssel, a területet elfoglaló szívós módszeresség­gel. Hitte, hogy mindent elérhet, csak rajta múlik. Nem volt egyedül ezzel a lendületével, ezzel a vi­lágnak nekiveselkedő magabiztossággal. A kivétel éppen az ellenkezője volt. Az ötvenes évek első ré­szében született nemzedék, a hatvanas években ka­maszok mind-mind úgy vágtak neki a hetvenes évek végének, hogy „ki-ha-ők-nem” fogják átala­kítani ezt az álmos, öreges, tudatlan kádári világot. Hívő marxista volt. Nem a rendszerben, hanem a marxi tanokban hitt. Ebben megint nem volt sem­mi furcsaság. A hetvenes években mindvégig, egé­szen az 1981. december 13-i lengyel szükségálla­potig a Közgazdasági Egyetemen az elit nagyobb része ilyen vagy olyan módon marxista volt. A szakkollégium(ok) Tőke-szeminárumokat tartot­tak, valamennyi oktató s kötelező olvasmány mar­xista indíttatású volt. Az oktatás színvonala ettől még nem volt alacsony, hiszen a marxista értelme­zések Erdős Péter, Riesz Miklós, Berend T. Iván, Hagelmayer István és mások felfogásában a lehet­séges tudományos megközelítések közé tartoztak. Még a nem hívők is óvakodtak attól, hogy nem marxista meg­fogalmazásban adják elő gondo­lataikat, ha egyáltalán összefüggő nem marxista elméletekben gondolkodtak. Bokros valódi hívő volt, akit belülről foglalkoztatott a marxi értékelmélet, s módszerében, ahogyan a dol­gokat körüljárja, a vázat felépíti, jegyzeteit össze­hozza, pontokba szedi, mindmáig a „marxi mód­szertant” követi. Emlékszem, hogy amikor a Pénzügykutatási In­tézetben először a nevét hallottam a hetvenes évek végén, az aggódó Antal László ennyit mondott: „nagyon tehetséges, talán a legtehetségesebb, de túl merev, túlságosan elvi marxista”. Antal, akinek szemináriumi hallgatója volt, s akihez szakdolgo­zatát írta, azért aggódott, hogy az ekkor az elvi marxizálástól már elforduló pénzügykutatós csa­patba vajon Bokros Lajos befér-e, vajon ajánlhat­ja-e, hogy felvegyük az Intézetbe. Ez az az idő, amikor Kupa Mihály azzal lépett be a szobánkba s vetette hátra magát nyikorgó székünkben: „na, Lengyelkém, most megkapjátok a magatokét, mert két olyan pénzügyes fiút fognak felvenni, akik mellett ti labdába se rúghattok”. És Hagelmayer később intően mondta: „végre igazi pénzügyesek jönnek ide, nem nyavalygós tervesek”. Surányi György és Asztalos László voltak az új világ hír­nökei. (Bokros Lajos azonban nem volt pénz­ügyes, hanem tervszakos, amit azután minduntalan a fejére is idéztek. De a fiúk között ez nem számí­tott.) Egy argentin a József nádor téren Bokros egy évet töltött Panamában az egyetem elvégzése után. Latin-Amerika meghatározó él­mény volt számára. Emigránsaink és utazóink le­írásaiból tudjuk, hogy egy-egy város, kerület, utca, hallgatott és befogadott szavunk hogyan igázza le életformánkat. Bokros emlékiratainak könyve La­tin-Amerikában játszódik. Megbabonázta az élet­mód, a férfiak viselkedési formája, a tekintély megszerzésének és megszilárdításának módozatai, egészen attól kezdve, hogy hogyan kell átszelni egy szobát, belépni egy kávézóba, odáig, hogy mi­ként kell fölénnyel hallgatni, vállra csapni, vagy tíz perccel a tréfa csattanója után teli szájjal felröhög­ni. Nem színészet ez, hanem a férfiasság iskolája: viselkedéstan. Bokros Lajos mindenkor büszke volt arra, hogy olyan jól beszélt és viselkedett Közép-Amerikában, hogy argentinnak tartották, vagyis a kontinens ele­jének. Argentinnak lenni Közép-Amerikában ki­váltság, akár rómainak lenni Nápolyban. Az argen­tin férfi maga irányítja sorsát, ráérős és tagolt, tá­volságtartó beszédmódját, sőt, ő irányítja a partnert is. Mindenkor érezteti, hogy ő van felül. Nem egy­szerűen nagyképű és fölényes. A férfi nem jobban tud, hanem ő tud, te pedig tanulhatsz tőle. Nevel és oktat. Rá tartozik, hogy felszabadítsa a kontinenst, ő legyen a legravaszabb bankár, a legkegyetlenebb tábornok, vagy elvegye és magához törje a leg­szebb asszonyt. A hetvenes évek végi Latin-Ame­rika még nem szülte meg a kilencvenes évekbeli mexikói, argentin, brazil, chilei yuppie csapatot, de Panamában már itt-ott megjelentek elődeik. 13 KRITIKA

Next