Kritika 24. (1995)
1995 / 11. szám - Lengyel László: Don Luis - Gyűlölet és szeretet
LENGYEL LÁSZLÓ T hai As huszadik században aliglig van imádott vagy gyűlölt magyar politikus. Politikusainkat tán szerették, kedvelték, de nem fogadták imákba, s önként nem tolongtak ezrével zászlaik alá. S megvetették vagy utálták őket, de mély, zsigeri gyűlöletet, amely csonkítani, ölni tudna, nem éreztünk. A gyűlölet személyes. Beférkőzik a mindennapjainkba, a feleségünkkel folytatott ádáz vitáinkba, a fiunknak adott pofonjainkba. A magyar társadalom döntő hányada Kossuth és Görgey után nem érzett személyes érzelmet politikusai iránt. Tiszát vagy Apponyit, Andrássyt vagy Wekerlét nem érintették felfokozott, az egész társadalmat érintő érzelmek. Amikor végül Tiszát mégis megölték, azt nemigen tulajdoníthatjuk egy mindenkit eltöltő gyűlölethullám eredményének. De nem imádták és nem gyűlölték úgy Károlyit és Kunt, mint Lenint és Trockijt. És sohasem tudott olyan őrjöngő lelkesedést kiváltani Horthy vagy Bethlen, Gömbös vagy Szálasi, mint amilyet Mussolini vagy éppen Hitler előidéztek. De a magyar közvélekedés - mondjon bárki bármit -, nem esett át a másik oldalra se, hogy a háború után immár közmegegyezéssel gyűlölje Szálasit vagy Imrédyt. Nem, itt gyűlölték a zsidókat, a kommunistákat, az oroszokat, a németeket, a gazdagokat, de nem az egyes politikusokat. Se közimádat, se közgyűlölet. Talán csak az ötvenes években sikerült Rákosinak, Gerőnek, Farkasnak maguk ellen gyilkos közgyűlöletet felidézniük, olyat, amelyik még a legbékésebb, leghumánusabb emberből is titkon lincselési szándékot vált ki. Amikor a társadalom döntő többsége azt érzi, hogy őt és gyermekeit éppen ezek a politikusok és politikájuk tönkre fogja tenni, le fogja gyilkolni, vagyis egyszerűen azok ott fenn ellenünk vannak, s tudatosan a végünket akarják. Kádár és emberei ugyan meghullámoztatták ezeket az érzelmeket 1957-ben, de azután az évekkel ez elenyészett. Nem gyűlöltük Grósz Károlyt vagy Berecz Jánost, legfeljebb utáltuk és megvetettük őket. Azután a rendszerváltásnak nevezett folyamatban - váltottunk is meg nem is, kiderült, hogy nincs hál’ istennek se imádott, se gyűlölt politikusunk, nem fogunk politikusokért politikai gyűléseken ölre menni. A tüntetések, a későbbi taxisblokád nem politikusokért és nem is politikusok ellen folytak. Nem egy Ceausescut akartunk örökre elküldeni, s nem egy Havelért ringatóztunk kart karba fonva az utcán. Magyarországon a politikus imádatát irónia és távolságtartás övezi. Sokáig azt hittem, hogy elkerüljük a gyűlölet szakadékot is. Reméltem, hogy a véres gyűlölet helyett a kevesebb érzelemmel telített, nyugalmasabb utálat, megvetés, szánalom és ellenszenv lesz továbbra is az uralkodó. A politikussal szembeni tömeges gyűlölet azért veszedelmes, mert belevegyül agresszió és bűnbakképzés, tehetetlenség és reménytelenség, melyet akár kiélnek, kiordítanak, akár elfojtanak, végzetes következményekkel jár. De a gyűlölet nem kímélt minket. Az Istenek, akik eddig közönyösen ültek a magyar Olümposzon, közénk küldték. Immár van gyűlölt magyar politikus, Bokros Lajos az. Egy személyiség megépíti önnönmagát De hiszen ez egy nagyon fiatal ember! Egy fiú az ötvenes évek generációjából, minden előzmény nélkül. Kisemberek gyereke. Nincs történelmi nevű nemesi család, nincs zsidó nagy- vagy kispolgári hagyomány, nincs pártfunkcionáriusi szülői indítás. Felmenői hívő protestáns parasztok.„Á, ezt csak úgy mondja. Biztos forrásból tudom, hogy zsidó. Nézze meg, hogy milyen fekete és görbeorrú! Gondolja el bajusz nélkül. És azok a szemek!” „De higgye el, hogy nem zsidó, csak azért, mert én asszonyom, utálja!” „Akkor bizonyosan cigány!” „Jaj, már ne tessék!” „Maga még fiatal kérem, nem tudja, hogy ezek mire képesek.” „Bizony nem tudom.” Szülei első generációs értelmiségiek. Apja hallgatóként ott ül a Balaton-parton Szárszón 1942-ben és ’43-ban a Soli Deo Gloria táborában. Nincs karrier, nincs nagy lakás, nincs nagy könyvtár, nincs pénz, nincs elit iskola. Bokros bármerre nézett, jellegzetes Kádár-kori kisegzisztenciák vették körül. A Horthy-korszakban nem lett volna belőle semmi - altiszt gyermeke altiszt, alacsony sorú gyermeke továbbra is alacsony sorban. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején pedig népi kollégista vagy valamelyik janicsárképző bentlakója. De a hatvanas évek közepétől tömegesen kerültek be azok is az egyetemekre, akiknek nem volt semmiféle otthoni politikai indíttatása, akikben nem volt „más”, csak tehetség, szorgalom, nagyravágyás. Bokros Lajosban megvolt mindez. Mindenben első akart lenni. Iszonyú energiával tanult, tanult és tanult. De ugyanekkora lendülettel, agresszivitással KISZ-ezett, ámulatba és rémületbe kergetve csoport- és évfolyamtársait. Állandóan készenlétben volt, offenzívában. Rohamozott, előretört, elsodort. De ez a lendület, ez a nekifutás, a tehetség nekifutása, párosult a rendszerezéssel, a területet elfoglaló szívós módszerességgel. Hitte, hogy mindent elérhet, csak rajta múlik. Nem volt egyedül ezzel a lendületével, ezzel a világnak nekiveselkedő magabiztossággal. A kivétel éppen az ellenkezője volt. Az ötvenes évek első részében született nemzedék, a hatvanas években kamaszok mind-mind úgy vágtak neki a hetvenes évek végének, hogy „ki-ha-ők-nem” fogják átalakítani ezt az álmos, öreges, tudatlan kádári világot. Hívő marxista volt. Nem a rendszerben, hanem a marxi tanokban hitt. Ebben megint nem volt semmi furcsaság. A hetvenes években mindvégig, egészen az 1981. december 13-i lengyel szükségállapotig a Közgazdasági Egyetemen az elit nagyobb része ilyen vagy olyan módon marxista volt. A szakkollégium(ok) Tőke-szeminárumokat tartottak, valamennyi oktató s kötelező olvasmány marxista indíttatású volt. Az oktatás színvonala ettől még nem volt alacsony, hiszen a marxista értelmezések Erdős Péter, Riesz Miklós, Berend T. Iván, Hagelmayer István és mások felfogásában a lehetséges tudományos megközelítések közé tartoztak. Még a nem hívők is óvakodtak attól, hogy nem marxista megfogalmazásban adják elő gondolataikat, ha egyáltalán összefüggő nem marxista elméletekben gondolkodtak. Bokros valódi hívő volt, akit belülről foglalkoztatott a marxi értékelmélet, s módszerében, ahogyan a dolgokat körüljárja, a vázat felépíti, jegyzeteit összehozza, pontokba szedi, mindmáig a „marxi módszertant” követi. Emlékszem, hogy amikor a Pénzügykutatási Intézetben először a nevét hallottam a hetvenes évek végén, az aggódó Antal László ennyit mondott: „nagyon tehetséges, talán a legtehetségesebb, de túl merev, túlságosan elvi marxista”. Antal, akinek szemináriumi hallgatója volt, s akihez szakdolgozatát írta, azért aggódott, hogy az ekkor az elvi marxizálástól már elforduló pénzügykutatós csapatba vajon Bokros Lajos befér-e, vajon ajánlhatja-e, hogy felvegyük az Intézetbe. Ez az az idő, amikor Kupa Mihály azzal lépett be a szobánkba s vetette hátra magát nyikorgó székünkben: „na, Lengyelkém, most megkapjátok a magatokét, mert két olyan pénzügyes fiút fognak felvenni, akik mellett ti labdába se rúghattok”. És Hagelmayer később intően mondta: „végre igazi pénzügyesek jönnek ide, nem nyavalygós tervesek”. Surányi György és Asztalos László voltak az új világ hírnökei. (Bokros Lajos azonban nem volt pénzügyes, hanem tervszakos, amit azután minduntalan a fejére is idéztek. De a fiúk között ez nem számított.) Egy argentin a József nádor téren Bokros egy évet töltött Panamában az egyetem elvégzése után. Latin-Amerika meghatározó élmény volt számára. Emigránsaink és utazóink leírásaiból tudjuk, hogy egy-egy város, kerület, utca, hallgatott és befogadott szavunk hogyan igázza le életformánkat. Bokros emlékiratainak könyve Latin-Amerikában játszódik. Megbabonázta az életmód, a férfiak viselkedési formája, a tekintély megszerzésének és megszilárdításának módozatai, egészen attól kezdve, hogy hogyan kell átszelni egy szobát, belépni egy kávézóba, odáig, hogy miként kell fölénnyel hallgatni, vállra csapni, vagy tíz perccel a tréfa csattanója után teli szájjal felröhögni. Nem színészet ez, hanem a férfiasság iskolája: viselkedéstan. Bokros Lajos mindenkor büszke volt arra, hogy olyan jól beszélt és viselkedett Közép-Amerikában, hogy argentinnak tartották, vagyis a kontinens elejének. Argentinnak lenni Közép-Amerikában kiváltság, akár rómainak lenni Nápolyban. Az argentin férfi maga irányítja sorsát, ráérős és tagolt, távolságtartó beszédmódját, sőt, ő irányítja a partnert is. Mindenkor érezteti, hogy ő van felül. Nem egyszerűen nagyképű és fölényes. A férfi nem jobban tud, hanem ő tud, te pedig tanulhatsz tőle. Nevel és oktat. Rá tartozik, hogy felszabadítsa a kontinenst, ő legyen a legravaszabb bankár, a legkegyetlenebb tábornok, vagy elvegye és magához törje a legszebb asszonyt. A hetvenes évek végi Latin-Amerika még nem szülte meg a kilencvenes évekbeli mexikói, argentin, brazil, chilei yuppie csapatot, de Panamában már itt-ott megjelentek elődeik. 13 KRITIKA