Kritika 25. (1996)
1996 / 5. szám - SZÍNHÁZ - P. Müller Péter: Oscar Wilde: Salome - Budai Katalin: Richard Harris: Csupa balláb
rősek a mellékszereplők is ugyanebből az irodalmi körből: a gonosz gazda, az érdes, de jóravaló sorstársak. A történet épkézláb - és regényből, epikából balladára vált. Balikó, a jeleneteket elválasztandó, karakteres, meghatározó zenét választott: a Ringó balladáját, mely voltaképpen a „nagy amerikai magányos hős” történetét meséli el a Vadnyugaton, de Steinbeckhez is megteszi. A többi színészi játék. Elsősorban Gáspár Sándor és Bubik István tökéletes kettősét kell kiemelni; azt az összjátékot, amelynek eredményeképpen két gazdag karakter bontakozik ki, meg az ő nagyon finoman rétegzett kapcsolatuk. Az egymásrautaltság, mely korántsem egyirányú; a szeretet, mely mindkét oldalról feltétlen, bár csak az egyik oldalról féktelen; az intim játékosság, a megható „családiasság”, egy emberinek tudott élet ritka tartozékai. Gáspár komorra hangolt George-ot nyomja, de egyben meg is emeli a Lennie-ért érzett felelősség: mint egy gyereket, úgy vezetgeti, tolja, lökdösi az élet csapdái között, gondosan ügyelve arra, hogy társa szenvedélyét, a puha, finom, meleg szőr - kutya, egér, nyúl - utáni vágyat ébren tartsa, mi több, hasznosítsa a nevelésben. Gáspár az ő szokott erőteljes módján menetel a tragikus vég felé: alakításának emelkedő íve - ahogyan az egy balladához illik - töretlen. Bubik István Lennie-je remek: a színész egész gesztustárat, hanghordozást, tartást és mimikát talált ki neki. Pedig a bugyutaság színpadon veszélyes fegyver, rendre visszafelé sül el. Talán ezért van, hogy Rubik bugyutája leginkább egy veszély- és felelősségérzet nélküli gyerekre emlékeztet. Ölelő karjával, simogatásaival a halálba szereti a kiskutyát, ösztönös riadalmában ismét elköveti az elkövethetetlent, és naivan, bízva, rajongva engedelmeskedik George-nak - egészen a legvégéig, az előadás legszebb jelenetéig. Az epizódszerepek alakítói közül Seress Zoltán Slimje, Hirtling Curley-je tetszett. És mindent összevetve, megkönnyebbülten lehetett nyugtázni: néhány tehetséges színész bármilyen körülmények között képes a színházra. CSÁKI JUDIT 43 Oscar Wilde: Salome Az Oscar Wilde egyfelvonásosából, Anton Bruckner zeneműveiből, Richard Strauss operájából és Gesler György koreográfiájából komponált előadás a totális színház jegyében fogant. A százéves Wilde-mű szecessziós dekorativitása a kaposvári színpadon posztmodern stílusjegyekbe fordul. Ez a drámát, balettet, operát egyesítő Salome nem az a gesamtkunstwerk, mint a Wagneré, mert nem egy totalizáló vezérelvnek alávetetten jelennek meg az előadás elemei, hanem saját autonómiájukat megtartva és képviselve. Volf Katalin, az Operaház prímabalerinája nemcsak eltáncolja Salomét, hanem a Wilde-darab prózai szerepét is eljátssza. A prózai társulat tagjai pedig nemcsak Wilde művét adják elő, hanem a megkoreografált mozdulatsorokat is eltáncolják. A prófétát alakító Körösi András recitálása az énekbeszéddel rokon. A Johanánt kivégző hóhér óriássá növesztett, koturnusos, maszkos alakja a bábszínház világát idézi. A levágott fejjel és a megelevenedő prófétával bekövetkező csodák a színpadi illuzionisták, mutatványosok eszközeiből merítenek. A stílusoknak és műfajoknak ebből a sokféleségéből sem eklektikusság, sem homogenitás nem keletkezik. Gesler György rendezése megtartja az előadásba beépített elemek viszonylagos önállóságát, függetlenségét, amit a prózaizenei-táncos jelenetek váltakozása és a szereplőcsoportok vizuális megkülönböztetése egyaránt jelez. Cselényi Nóra a hatfős őrséget combban buggyos, térd alatt feszes, fekete nadrágba öltözteti, a katonák lába között fehér plisszírozott betét, meztelen felsőtestükön fekete keresztpántok, fejükön henger alakú, fekete süveg. A núbiai rabszolganőkön dinnyegerezd formájú fejék, kúp alakú melltartó, szoknya — ugyanabból a puha, pasztellszínekkel mintázott szövetből. A zsidók egyszerű kaftánban, az uralkodó és neje extrém ruhakölteményekben. Salome az első részben fehér, arannyal díszített rövid köntösben, a második részben előbb pirosban, majd fehér lepelből hajtogatott tunikában, végül „meztelenül”, testszínű trikóban jelenik meg. Menczel Róbert díszlete a fent és a lent ellentétét hangsúlyozza. A fekete színpadképben a palotát és udvarát jelképező oszlopokat vékony ezüst és fekete csíkozás díszíti. Balra három oroszlánfős oszlop. Előttük széles rámpa kanyarodik fel félkörívben jobbra, a palotába. A rámpából három oszlopfáklya emelkedik ki, melyek tetején időnként tüzek gyúlnak. Az előszínpadon balra üvegfélgömbbel fedett nyílás, a kút, amelyben a prófétát tartják fogva. A díszletnek része a szöveg motívumrendszerében gyakran felbukkanó hold, melynek változó képe a színpadmélyi drapérián állandó eleme az előadásnak. A női princípium jelképe hol fehéren izzó, hol vörösen lángoló, hol teli, hol sarló alakú, s egy alkalommal még a színpad tükre is, viszont látható benne Salome és Naraboth kettőse. Gesler György rendezése belekomponálja az előadásba a közreműködők adottságait. A balerina nem válik színésznővé, tánca a művészete, megszólalásai nem igénylik az intonáció virtuozitását, Salome zárómonológja nem szavakban, hanem mozdulatokban jelenik meg. Éppígy a színészek sem válnak táncosokká. Az előadás nyitójelenetében a hat katona groteszk, stilizált kartáncot jár, melyben inkább táncosnőktől megszokott gesztusok szerepelnek. Kellékük egy-egy négy méter hosszú dárda, mely az előadásban mindvégig velük marad. A nyitótánc koreográfiája az esetlenség, darabosság, aszimmetria és aszinkronitás figyelembevételével komponálja meg az egyéni és a csoportos mozgást. Hasonlóan karikírozó Kelemen József (Naraboth), Spindler Béla (Heródes) és Körösi András (próféta) táncmozgása is. Az előadásban gyakoriak a belső tükrözések. Egyrészt a zsinórpadlásról mindkét részben leeresztett tükörpajzs révén, mely a színpadi történések visszfényét a földszinti zsöllyékbe veti; másrészt az egy-egy jelenetben előtérben álló szereplő mozdulatait a háttérben vagy a protagonista mögött imitáló partner révén. Ez az imitáció nem csak ismétel, hanem ellenpontoz is, így amikor Heródes apródja (Lipics Zsolt) követi a testőrkapitányt, mozdulatai nem az azonosulást, hanem a helytelenítést-megakadályozást érzékeltetik. Ezek a belső reflexiók a Wilde-darab balladisztikus, refrénes kompozíciójának színpadi, koreografikus megfelelői, és az előadás zeneiségét hangsúlyozzák. Volf Katalin Saloméja nem díva és nem femme fatale, nem buján érzéki és nem hősi tragika. Ez a Salome egy olyan fiatal lány, akinek a következetessége a végzete. Nem alkuszik meg sem a helyzettel, sem az érzéseivel, monomániásan (szinte gyermekként) ragaszkodik ahhoz, hogy a vágya teljesüljön. S ha az életben ez a beteljesülés nem valósítható meg, akkor - mint a balladákban - elérhető a halálban. A mindenen áthatoló szenvedély erejét az előadás végi színpadi varázslatok is mutatják. A próféta tálcán behozott, „élethű”, de nem naturálisan megjelenített fejét Salome egy illuzionista ügyességével tünteti el. A fej aztán először a középső oszlopfáklya tetején, lángok között bukkan elő. Ezután a színpad mélyén álló oszlopfáklyából már nemcsak a fej, hanem az egész próféta emelkedik ki (a színész valóságos ottlétével, de funkciójával illúzióként), s Salome körültáncolja a megidézett alakot. Volt Katalin táncjátéka szuggesztív, kifinomult, sokszínű. Mozdulataival is érzékelteti azt az érzelmi örvényt, melynek végpontja a teljes külső-belső lemeztelenedés. Megszólalásai kongruensek, táncban és beszédben a szerep színpadi folyamatosságát képviseli. A csoportos szereplők közül a katonák és a rabszolganők mindenekelőtt táncosként vannak jelen, együttmozgásuk és gesztusaik karikírozó jegyei humort visznek az előadásba. Éppígy Spindler Béla Heródese és Lipics Zsolt apródja. Spindler az uralkodói korlátoltságot darabos mozgással, éneklő intonációval fejezi ki. Lipics a férfi szerelmének, Naraboth-nak az elpártolását feminin gesztusokkal, duzzogással, féltékeny kotnyeleskedéssel fogadja. Körösi András a próféta szerepében a robusztusságot, szoborszerűséget, az érzéki közeledésnek ellenálló elhivatottságot jeleníti meg. Az epizódszereplők harmadik csoportjának tagjai (zsidók és nazaretiek) remek vitajelenetet adnak elő. Hajlongásuk, gesztusaik, érvelésük intonációja a prózai és a koreografikus elemeket mesterien vegyíti. A „dekoratívan vérszomjas tánc-szín-mű” alcímmel hirdetett előadás példaértékű törekvés arra, hogy a színház visszanyerje érzéki, rituális, művészeti ágakat egyesítő jellegét. Gesler György kaposvári Salomeja a művészszínház jegyében fogant (ami a profizmusát, gazdagságát, sokrétegűségét illeti), de az eredmény azt is tanúsítja, hogy minden beszédnél többet mond a test és a kép, s hogy ezt a láttató és látható színházat minden szónál pontosabban lehet érteni. P. MÜLLER PÉTER Richard Harris: Csupa balláb Kilenc nő és egy férfi! Remek egy darab. Már ettől örvendezhetnek a mindig gondban levő színházvezetői szívek, hiszen a java művek - elnézést, nem szexizmus, csak tényrögzítés - úgy vannak megírva, hogy átlagosan négy férfirolléra esik egy női. A József Attila Színháznak pedig, az utóbbi évtizedben még nyilvánvalóbban, nagyon erős női gárdája van, szép, tehetséges művésznői, akik nagyon megérdemlik, hogy egyszer csak rájuk essenek a reflektorfények. Tehát már a kutakodás és a szerencsés rátalálás is dicséretes. Az pedig megnyugtató, hogy kedves, kellemes, szórakoztató estét lehetett a meglelt alapanyagból előállítani. Igaz, hogy kicsiny színházjárói rutinnal is felismerhető a képlet, amely szerint a dolgok menete alakulni fog. Végy egy mintavételhez elegendő csoportot, ereszd össze őket egy zárt, körülhatárolt helyen, és fordítsd kívülre, ami belül van. Klasszikus dramaturgiai helyzet, kötelező korcsolyaelnyomok a jégen. Csak néhány hasonlót sorolok, az elmúlt időkből: tanári, fodrászműhely, esküdtszéki tárgyalószoba, színiiskola, drogéria - és egy olyat, ami túlnő ezen az egy srófra járó mechanikán: az éttermi konyha Arnold Weskemé. Ott több van, mint össztánc, szóló, ott van egy kis létfilozófia, szerelem, halál. Richard Harrisnél viszont van egy lerobbant, külvárosi „kultúrhelyiség” Londonban (Kiss-Kovács Gergely remek, minden részletében hiteles hangulatot árasztó díszlete), ahol hét nő és egy férfi szteppelni tanul egy volt revücsillag és egy volt zongoraművésznő irányítása alatt. Pillanatok alatt kiderül, hogy 1. mindenki más, 2. mindenki más okok miatt van ott, de ezek az okok a boldogtalan KRITIKA