Kritika 25. (1996)
1996 / 7. szám - Lengyel László: A mindenre alkalmas ember
LENGYEL LÁSZLÓ A mindenre alkalmas ember „Zuboly: Ide nekem az oroszlánt is. Majd ordítok én, hogy még a fejedelem is azt kiáltja rá: »Ordítson még egyszer! Ordítson még egyszer!« Vackor: De már minek ordítnál oly rettenetest, még holtra ijesztenéd a fejedelemnőt s az asszonyságokat, hogy elkezdenének sikoltozni, s akkor nem kéne több, hogy mind felaggassanak bennünket... Zuboly: Elhiszem azt, barátim, mert ha az ember a nőket eszékből kiriasztja, csupán annyi eszék marad, hogy bennünket felkössenek, de fordirozom a hangomat, oly szendén fogok ordítni, mint a szopós galamb; úgy fogok ordítni, mintha csalogány volnék. Vackor: Te nem játszhatol egyebet Pyramusnál; mert Pyramus kedves arcú legény; nyalka legény, minőt csak nyári napon láthatni; igen szeretetreméltó úrfi; tehát mindenesetre Pyramust kell játszanod. Zuboly: Jó, elvállalom. De milyen szakállal lesz legjobb játszani? Vackor: Hát amilyennel tetszik. Zuboly: Eszerint vagy szalmaszín szakállal adom, vagy narancsszín szakállal, vagy tulipiros szakállal, vagy franckoronaszín szakállal, vagy csupa sárgával. ” Shakespeare: Szentivánéji álom (Első felvonás, 2. szín) (Fordította: Arany János) Nem tartott sokáig, hogy kiderült. Talán már az első szereposztásnál. Kiderült bizony, hogy a Kádár-kor — ez az „ülök a tó közepén, szellő se rezdül” kor - minden szélben-vitorlázni-tudó embereket nevelt. Olyan emberek lavíroznak a magyar közélet felbáborult, viharzó taván, akik egyszerre képesek eljátszani a hordóhasú, lábát rég nem látó, mosdatlan szájú Falstaffot, és az ifjú, karcsú Harry herceget, a mélázó és töprengő Hamletet, vagy a víznek menő nemes Oféliát. Az ifjú és agg rendszerváltó Pyramus szerepét ordítja és suttogja kacéran Zuboly takács. Játssza vérpatak bolsevik szín szakállal, ókonzervatívkék szakállal, IMF-aftershave-illatú bodorliberális álszőrrel, három színtépett-Kossuth Lajos azt üzente, kihal a magyarraszomorult szakállal, de leginkább álszakállnak látszó álszakállal. „Ide nekem az oroszlánt is” - bömböli Zuboly úr, kinek igazán mindegy, hogy baloroszlánról vagy jobboroszlánról van-e szó, csak oroszlán legyen. Ért hozzá, tudja, meri, teszi. Nyugodt erővel. Ha törik, ha szakad. Hittel, reménnyel, szeretettel. * *A tanulmány rövidebb, eredeti változata a „Vas” folyóiratban jelent meg 1996-ban. Császárunk és királyunk, I. Ferenc József őfelsége korában — nagyobb tó, ötvenévnyi átmérővel, németül és csehül, horvátul és lengyelül kiáltottak át egymásnak a vitorlázók, ugyancsak szélcsend - a nagyapáinkat nevelték mindenhol elvitorlázó hajósnak. Mert akkor háborúra jött 1918 októberében polgári forradalom, azután 1919 márciusában kommün, tavaszi kommünre nyári ellenforradalom és a nagyapám még mindig a nagyapám volt. Nagyapáink hajóztak: Schwarzgelb-kaiserszakállal, Apponyi-szakállal, Aramis-polgár szakállal, Lenin-szakállal, Kossuth-szakállal - álszakállnak látszó álszakállal. 1916-tól, az öreg király halálától 1920-ig évente, félévente lehetett képet cserélni az irodákban, a bélyegeken. Az alattuk ülők, a bélyeget felnyalók ugyanazok voltak. Gimnáziumi igazgató nagyapám, aki hevülte és követte a ’18-as őszirózsás forradalmat, s egész életében polgári radikálisnak tartotta magát, nem engedte meg a fenyegetőző vörös katonáknak, hogy leszedjék a feje fölül Erzsébet királyné képét. Maga se tudta, miért. Árva zsidógyerek és szabadkőműves volt. Utálta és megvetette a Habsburgokat. De az excentrikus, magyart szerető Sissinek valahogy megbocsátott. S mivel a bőrkabátos Lenin-fiúk a képpel együtt kihajították az irodából, 1919 fehér őszére hős lett - ebből élt magyar úrként biztonságban egészen húsz évvel későbbi nyugdíjazásáig. Ősnemes, kettős előnevű, katonatiszt nagyapám tűzbe hajította nemesi levelét, kidobta világháborús tiszti sebesülési érmét. Nemcsak szabadkőműves és vörös lett, hanem avantgárd költő és szocialista hírlapíró is, akinek az ellenforradalmi rendszer nem bocsátott meg vagy két évtizedig, hogy azután mégis újra őrnagy, igaz csak nyugalmazott, legyen az ellenforradalmi magyar seregben. Az ő papnjaival bujkált másik nagyapám 1944-ben. Mindketten lenézték a gróf és takács Zubolyokat, a mindenre alkalmasokat, a mindenütt ottlévőket. De titkon mindketten tudták, hogy maguk is játszták egyszerre az összes szerepet, Pyramustól az oroszlánig ilyen világ volt az, fiam. „Voltam Toldi Miklós heves indulattal, s voltam György az irigy bátyja, kinek minden kellett. Voltam a szenvedélyes és hiú Lajos, a lovagkirály. De leginkább mégis a hűséges Bence szolga voltam, csak máig se tudom, kit is szolgáltam” — mondotta egyikük betegtársának, haldoklásának utolsó éjszakáján. „Tudja, savanyú falat kenyér, ha az embert arra fogadják fel, hogy a világ diszharmóniáját harmóniává alakítsa át” - írja egy Esterházy nevű magyar író, különben gróf. Káderélet - pók fonálon „Zuboly: Követem szépen uraságtokat. Kérem, uraságod neve? Pókháló: Pókháló. Zuboly: Óhajtom bővebb ismeretségét, édes Pókháló úr. ” Shakespeare: Szentivánéji álom (Harmadik felv. 1. szín) A magyar politikai élet normál időszakaiban - nevezetesen I. Ferenc József ötvenéves, Horthy Miklós huszonöt éves és Kádár János harminckét éves uralkodás alatt - a politikussá válás természetes útja a politikai intézmények szamárlétráján történő felfelé lépegetés. A K. und K. magyar világban a vármegyei úri politizálástól a parlamenti mamelukságig, a két világháború között a városi és megyei politizálástól a részvénytársasági igazgatóságokon át az Országgyűlésig, a klasszikus Kádár-korban a KISZ-vezetőségtől a korai párttagságon át a szakszervezeti és pártfunkcionárius létig. Nagyon sok különbözőség ellenére két igen jelentős hasonló vonás jellemzi az 1867 utáni magyar politikusokat: hivatalnok-politikusokról és érdekkijáró politikusokról van szó. Olyan emberekről, akik ellenzékből hangoztathatnak lánglelkű próféciákat, de hatalom- és kormányképesen reálpolitikusok hivatali és kijáró értelemben. A magyar politika Kádár egypártrendszere alatt egy hivatalrendszer szerteágazó, rendi, érdekkijáró hálózata volt. A benne kiképződő káderek kiválasztásában nem(csak) az ideológiai lojalitás, hanem a párthivatalhoz való elkötelezettség, Földnélküli Jánoshoz és feudális hálójához való hűség volt a fontos. A káder jellemzője éppen az, hogy minden ideológiai skrupulus nélkül vált egyik politikai vonalról át a másikra, hajtja végre az egyik kongresszusi határozat „odá”-ja után a másik „visszá”-ját. A kádári kádergyárban keresztapai hálózatban, patrónus-kliens viszonyban termelődtek a káderek, vagyis nagyvállalati, területi pártbi- 18 KRITIKA