Kritika 26. (1997)
1997 / 2. szám - Bródy András: Lengyel László: A rendszerváltó elit tündöklése és bukása
KRITIKA letve Kopátsy öncenzúrája az elegyes gondolattömegből megszűrve adott közre néhányat. A nyolcvanas évek közepétől a tanítványok, a felszabadult szellemi élet már nem alkalmaznak szűrőt, Kopátsy nem érez semmilyen gátat, s így Kopátsy Sándor rendkívüli tömegben jeleníti meg régebbi vagy aktuális gondolatait. Nincs vitapartner, szerkesztő, nincs önfegyelem, amely az állandóan járó malomból kikerült finom lisztet és rosszul vagy félig őrölt gabonaszemeket szétválasztaná. Paradox módon az ezermester, „tégy magad”, „találd ki világodat”-rendszert a Kádár-korban nem a felül lévő politikai hatalom, hanem a magára hagyott társadalom valósította meg. Kopátsy Sándor örömmel ismerte fel ezt a fogyasztó-termelő kisember modellt, s járva az országot, mindenütt népszerűsítette is. Nem csinált belőle mozgalmat, mint Liska Tibor - ehhez megint inkább óvatos volt de védte, támogatta a kisembernek ezt a felszabadulását. A győzelem tragikomédiája. Éppen ebből adódik 1989 utáni paradox helyzete. A rendszerváltás tulajdonképpen igazolta és piedesztálra emelte. Kevesen mondhatják el, hogy 1989-90 viharos gyorsaságú átalakulásában valamennyi jelentős politikai erő tiszteletét kivívták. Kopátsy tanácsadója lehetett az utolsó MSZMP-kormánynak és az MDF-kormánynak egyaránt, írásait olvasta, beszédeit hallgatta mind Németh Miklós, mind Antall József. De a szabaddemokraták voltak azok, akik a privatizáció állami ellenőrzésére beküldték az Állami Vagyonügynökségbe. Mindig laikus baloldali volt. Mégis elfogadták. Csakhogy az ezermester, kisvállalkozó, sokoldalú magyar világ nem volt átmenthető és beilleszthető a globális világgazdaságba. Megérkezett a nagyvilág, a maga hatalmas, szervezett, modulokat, mindenütt cserélhető szerkezeteket termelő és szolgáltató, egydimenziós rendszerével, amely nem tud mit kezdeni a sokféle, a találékony, de tőkeszegény, modulként bekapcsolhatatlan Kádár-kori második gazdaság nagy részével. S annak a Kopátsy Sándornak, aki egész életében a nemzeti elzárkózás, az állami túlhatalom ellen küszködött, aki dühítette a szociális politikusokat és gondolkodókat szélsőliberális közgazdasági elveivel, most az elzárkózás és a „jó állam” maradt. Paradoxona, hogy ülhetne a „koraszülött jóléti államot” leíró, szociálpolitikusokat letaglózó Komár János helyén. De nem. Ugyanolyan öntudattal harsog idegenellenes, államvédő, antiliberális, munkahelyvédő szociális programokat, mint amilyen hévvel korábban világbarát, költségvetési gazdaságot, államot gúnyoló, embert munkára szorító, szociálpolitikusokat felháborító eszméket hirdetett. S eközben még úgy is véli, hogy ő következetes magához, ellenben a liberálisok ellenségesekké váltak. Megértem. Mégis kár. Az öreg Bolkonszkij 1812-ben. Érdemes-e elgondolkodnunk azon, hogy miért történt ez a változás? Fontos-e, hogy megtudjuk, mikor és hogyan változott a liberalizmus e fontos zászlóvivője antiliberális gondolkodóvá, saját korábbi eszméi öntudatlan szidalmazójává? Milan Kundera egy szép esszében tér ki arra, hogy hogyan kell gondolkodnunk az ilyen megvilágosodásokról. Tolsztoj hősei kapcsán emeli ki a „részletek összeesküvését”, amelynek alapján Pierre Bezuhov ateistából hívővé válik, vagy ahogy Andrej Bolkonszkij Austerlitz után új életet kezd. A látszólagos könnyűség miatt azt hihetnénk, hogy a változás fölszínes, hogy az én belső robbanásáról van szó. Pedig ezek a logikátlan, ellentmondásos változások titokzatos hosszú láncolatot képeznek, s mi csak a végeredményt látjuk. Kopátsy váratlan átalakulása, „új prófétálása” nem az énnek valamiféle szétzúzódása az ismeretlen világban, nem is öregkori megrendülés vagy sérelem, „megbolondulás”, hanem talán a mindentudás visszarettenése a megoldhatatlan előtt. Meggyőződése, hogy minden megoldható, sőt, általa, általunk oldható meg, szembetalálja magát a megoldhatatlan világgal - ez elfogadhatatlan. Tán ahhoz fogható ez a megrendülés, ami az idősebb Bolkonszkijt érte, amikor újra meg újra kiszámítja, hogy az a Bonaparte nem győzhet, hogy a hadszíntér Lengyelország és az ellenség sohasem lépheti át a Nyement, s végül Bonaparte Napóleon csapatai elérik a birtokát. Ő jobban tudja, mindig jobban tudja, de valahol titkon, talán nem is értelmével sejti, hogy a világ áthatolt ezen a mindentudáson, s átfestette a térképeket, átírta a számokat. A magyar társadalomnak és a tudományos életnek el kell jutnia oda, hogy egymással semmiben egyet nem értők megbecsüléssel és tisztelettel gondoljanak egymásra, ha a másik szakmai és emberi teljesítményét becsülik. Nem fogadhatjuk el, hogy a szabad gondolat diktatúrát szül. Vitázzunk, vesszünk össze, de ne hívjunk segítőül a gondolkodás ellenébe semmiféle hatalmat. Szakmai ellenfelünk nem politikai vagy személyes ellenségünk. Demokrácia és igazság nem esik egybe. A törékeny demokráciához fűződő lojalitásunk és hűségünk minduntalan összeütközik az igazság kereséséhez kapcsolódó hitünkkel. Kopátsy sokszor „veszélyes”, néha elviselhetetlen, a demokráciát és a szabad gondolatot megfélemlítő eszmét vet a köztudatba. De ennek az eszmének a szabadsága biztosíthatja csak a valódi demokráciát és az igazi szabad gondolatot. A másság, a jellegzetes, a karakteres elfojtása, a nem-uralkodó ideológia, eszmerendszer lekicsinylő elhallgatása akkor könnyebb, ha kimondója, hordozója képtelen kicsiszolni, nemzetközi szabványba önteni. De kell-e a nemzetközi demokratikus szabvány, az átlag, a mindennaposság, a jellegtelenség mércéjével mérnünk a tudomány, a szellem világában? Flatunk mögött a globális világ szellemi nagyüzemének erejével bizonyosan leterítjük Kopátsyt, ezt a be-nem illőt, ezt a versenyképtelent. Csakhogy az ő színei, gondolatai nélkül nincs a magyar szellemi életnek karaktere. Kopátsy Sándor egyike az ország legjobb kapcsolatteremtőinek. Menjen bárhová az országba, szót ért tanár polgármesterrel és vörös, repedezett kezű parasztemberrel, nagyvállalati igazgatóval és fafaragó öregemberrel, operáló orvossal és mindenhová sehová néző vállalkozóval. Barátai talán nincsenek, de ismerőse a fél ország. Korábbi országjárásain sokat és értőn kérdezett. Ma, ahogy ez lenni szokott, inkább válaszol. Íme a paradoxon: azért jár-kél, hogy ellene szóljon és tegyen a szellemi tekintélyelvűségnek, az ember és ember közötti hierarchiának, majd megfellebbezhetetlen tekintéllyel beszél. Nem így teszünk-e valamennyien kelet-európai értelmiségiek - nézzünk magunkba! Kopátsy Sándor sohasem volt reguláris katonája egyetlen rendszernek sem. Mindig partizánként, saját elképzelései szerint robbantott itt egy gondolatot, vetett be amott egy eszme-röpcédulát. Hetvenen túl is ezt teszi - ne illesse ezért se ájult tisztelet, se morcoló szemöldökhúzás. Él és dolgozik, ettél a J ónás próféta a Ninive városát körülvevő sivatagban tengetve életét, mint tudjuk, módfelett megörült a töknek. Keserű levemben forrva hasonmód örvendezek Lengyel ■* könyvének. Messze hangzó nyelveléssel kongatja el a harangot az elrontott, sárba taposott, ki nem használt lehetőségek felett. Mulattató nyelvi ötlet számtalan található minden fejezetében. Foggal és körömmel fúrja bele magát árulkodó érintkezési és nyelvi szokásainkba. A szavak, a fordulatok, a ki nem mondott, lappangó kontextus felől közelíti meg a kialakuló, majd letűnő blablákat és magatartásformákat János, József, Péter és Gyula trónra lépte és uralma idején. „A kádári káder arról ismerhető fel, hogy felismerhetetlen.” Telitalálat. Takargatandó a szín, az egyéniség, a tehetség, a tudás. Szürkét kell mondani, írni, gondolni. Szürkén, még szürkébben és szürkébe öltözve, apró, kelletlen vállrángatással. Kérdéses, kell-e egyáltalán gondolkodni, ha a gondolati munkát mindnyájunk agya, a Párt már él- és kivégezte. És Lengyel innen indulva mesteri módon leplezi le, gúnyolja ki és dobja szemétre, amit és ahogyan beszéltünk és beszélünk. Amennyiben a szavak egymásutánját beszédnek tekinthetjük. Számtalan irodalmi példa, hosszú idézetek a Szentivánéji álomból és más irodalmi művekből. Figyelem stílusát, alighanem soronként fizetik, mint az ifjú Dumas műveit. Újabb írásainak már közel fele idézet. Kollázs a modern és gazdaságos műfaj. S magamban mozgok, mint a medve, de jólesően is, hogy inkább Arany János nagyidai cigányai kínálkoznának annak példázására, amit tettünk, de leginkább mégis úgy szeretünk fogalmazni, hogy velünk történt. Vagy mégse mi lennénk a felelősek? Hát most van itt szabadság, vagy nincs? És végtére, kinek van szabadsága és mire használhatja? Ennek megválaszolása azonban ma kevésbé mulatságos és nem kelendő portéka... No jó, esetleg csak azért mozgok, mert több történelmi dobás, újabb korszak nekem már nem adatik. Talán mégis ez a jó és hatásos munkamódszer, a gúny, a fullánk, az időnkénti odapakolás. A szamárfül mutatása. A rendszergazdák és a rendszerváltók kurtizánként való kezelése. Hiszen, a műveltségen kívül, valóban a hetérák sok más tulajdonságával rendelkeznek. Mégis, éhséget érzek a könyv olvastán. Hol marad a politika, hol a gazdaság, s hol az eszmék? Tudományos e mű, vagy irodalmi, vagy mindkettő, vagy egyik sem? Az átmenet átmeneti jelensége? Falfirka. Bicskei József felvétele 20