Kritika 26. (1997)

1997 / 2. szám - Bródy András: Lengyel László: A rendszerváltó elit tündöklése és bukása

KRITIKA letve Kopátsy öncenzúrája az elegyes gondolattö­megből megszűrve adott közre néhányat. A nyolcvanas évek közepétől a tanítványok, a fel­szabadult szellemi élet már nem alkalmaznak szű­rőt, Kopátsy nem érez semmilyen gátat, s így Ko­pátsy Sándor rendkívüli tömegben jeleníti meg régebbi vagy aktuális gondolatait. Nincs vitapart­ner, szerkesztő, nincs önfegyelem, amely az ál­landóan járó malomból kikerült finom lisztet és rosszul vagy félig őrölt gabonaszemeket szétvá­lasztaná. Paradox módon az ezermester, „tégy magad”, „találd ki világodat”-rendszert a Kádár-korban nem a felül lévő politikai hatalom, hanem a ma­gára hagyott társadalom valósította meg. Kopátsy Sándor örömmel ismerte fel ezt a fogyasztó-ter­melő kisember modellt, s járva az országot, min­denütt népszerűsítette is. Nem csinált belőle moz­galmat, mint Liska Tibor - ehhez megint inkább óvatos volt de védte, támogatta a kisembernek ezt a felszabadulását. A győzelem tragikomédiája. Éppen ebből adó­dik 1989 utáni paradox helyzete. A rendszerváltás tulajdonképpen igazolta és piedesztálra emelte. Kevesen mondhatják el, hogy 1989-90 viharos gyorsaságú átalakulásában valamennyi jelentős politikai erő tiszteletét kivívták. Kopátsy tanács­adója lehetett az utolsó MSZMP-kormánynak és az MDF-kormánynak egyaránt, írásait olvasta, beszédeit hallgatta mind Németh Miklós, mind Antall József. De a szabaddemokraták voltak azok, akik a privatizáció állami ellenőrzésére be­­küldték az Állami Vagyonügynökségbe. Mindig laikus baloldali volt. Mégis elfogadták. Csakhogy az ezermester, kisvállalkozó, sokol­dalú magyar világ nem volt átmenthető és beil­leszthető a globális világgazdaságba. Megérke­zett a nagyvilág, a maga hatalmas, szervezett, modulokat, mindenütt cserélhető szerkezeteket termelő és szolgáltató, egydimenziós rendszeré­vel, amely nem tud mit kezdeni a sokféle, a talá­lékony, de tőkeszegény, modulként bekapcsolha­­tatlan Kádár-kori második gazdaság nagy részé­vel. S annak a Kopátsy Sándornak, aki egész életé­ben a nemzeti elzárkózás, az állami túlhatalom el­len küszködött, aki dühítette a szociális politiku­sokat és gondolkodókat szélsőliberális közgazda­­sági elveivel, most az elzárkózás és a „jó állam” maradt. Paradoxona, hogy ülhetne a „koraszülött jóléti államot” leíró, szociálpolitikusokat letagló­zó Komár János helyén. De nem. Ugyanolyan ön­tudattal harsog idegenellenes, államvédő, antili­­berális, munkahelyvédő szociális programokat, mint amilyen hévvel korábban világbarát, költ­ségvetési gazdaságot, államot gúnyoló, embert munkára szorító, szociálpolitikusokat felháborító eszméket hirdetett. S eközben még úgy is véli, hogy ő következetes magához, ellenben a liberá­lisok ellenségesekké váltak. Megértem. Mégis kár. Az öreg Bolkonszkij 1812-ben. Érdemes-e el­gondolkodnunk azon, hogy miért történt ez a vál­tozás? Fontos-e, hogy megtudjuk, mikor és ho­gyan változott a liberalizmus e fontos zászlóvivő­je antiliberális gondolkodóvá, saját korábbi esz­méi öntudatlan szidalmazójává? Milan Kundera egy szép esszében tér ki arra, hogy hogyan kell gondolkodnunk az ilyen megvilágosodásokról. Tolsztoj hősei kapcsán emeli ki a „részletek összeesküvését”, amelynek alapján Pierre Bezu­­hov ateistából hívővé válik, vagy ahogy Andrej Bolkonszkij Austerlitz után új életet kezd. A lát­szólagos könnyűség miatt azt hihetnénk, hogy a változás fölszínes, hogy az én belső robbanásáról van szó. Pedig ezek a logikátlan, ellentmondásos változások titokzatos hosszú láncolatot képeznek, s mi csak a végeredményt látjuk. Kopátsy váratlan átalakulása, „új prófétálása” nem az énnek valamiféle szétzúzódása az isme­retlen világban, nem is öregkori megrendülés vagy sérelem, „megbolondulás”, hanem talán a mindentudás visszarettenése a megoldhatatlan előtt. Meggyőződése, hogy minden megoldható, sőt, általa, általunk oldható meg, szembetalálja magát a megoldhatatlan világgal - ez elfogadha­tatlan. Tán ahhoz fogható ez a megrendülés, ami az idősebb Bolkonszkijt érte, amikor újra meg új­ra kiszámítja, hogy az a Bonaparte nem győzhet, hogy a hadszíntér Lengyelország és az ellenség sohasem lépheti át a Nyement, s végül Bonaparte Napóleon csapatai elérik a birtokát. Ő jobban tud­ja, mindig jobban tudja, de valahol titkon, talán nem is értelmével sejti, hogy a világ áthatolt ezen a mindentudáson, s átfestette a térképeket, átírta a számokat. A magyar társadalomnak és a tudományos életnek el kell jutnia oda, hogy egymással semmi­ben egyet nem értők megbecsüléssel és tisztelet­tel gondoljanak egymásra, ha a másik szakmai és emberi teljesítményét becsülik. Nem fogadhatjuk el, hogy a szabad gondolat diktatúrát szül. Vitáz­zunk, vesszünk össze, de ne hívjunk segítőül a gondolkodás ellenébe semmiféle hatalmat. Szak­mai ellenfelünk nem politikai vagy személyes el­lenségünk. Demokrácia és igazság nem esik egybe. A tö­rékeny demokráciához fűződő lojalitásunk és hű­ségünk minduntalan összeütközik az igazság ke­reséséhez kapcsolódó hitünkkel. Kopátsy sokszor „veszélyes”, néha elviselhetetlen, a demokráciát és a szabad gondolatot megfélemlítő eszmét vet a köztudatba. De ennek az eszmének a szabadsága biztosíthatja csak a valódi demokráciát és az iga­zi szabad gondolatot. A másság, a jellegzetes, a karakteres elfojtása, a nem-uralkodó ideológia, eszmerendszer leki­csinylő elhallgatása akkor könnyebb, ha kimon­dója, hordozója képtelen kicsiszolni, nemzetközi szabványba önteni. De kell-e a nemzetközi de­mokratikus szabvány, az átlag, a mindennapos­ság, a jellegtelenség mércéjével mérnünk a tudo­mány, a szellem világában? Flatunk mögött a glo­bális világ szellemi nagyüzemének erejével bizo­nyosan leterítjük Kopátsyt, ezt a be-nem­ illőt, ezt a versenyképtelent. Csakhogy az ő színei, gondo­latai nélkül nincs a magyar szellemi életnek ka­raktere. Kopátsy Sándor egyike az ország legjobb kap­csolatteremtőinek. Menjen bárhová az országba, szót ért tanár polgármesterrel és vörös, repedezett kezű parasztemberrel, nagyvállalati igazgatóval és fafaragó öregemberrel, operáló orvossal és mindenhová­ sehová néző vállalkozóval. Barátai talán nincsenek, de ismerőse a fél ország. Koráb­bi országjárásain sokat és értőn kérdezett. Ma, ahogy ez lenni szokott, inkább válaszol. Íme a pa­radoxon: azért jár-kél, hogy ellene szóljon és te­gyen a szellemi tekintélyelvűségnek, az ember és ember közötti hierarchiának, majd megfellebbez­hetetlen tekintéllyel beszél. Nem így teszünk-e valamennyien kelet-európai értelmiségiek - néz­zünk magunkba! Kopátsy Sándor sohasem volt reguláris kato­nája egyetlen rendszernek sem. Mindig partizán­ként, saját elképzelései szerint robbantott itt egy gondolatot, vetett be amott egy eszme-röpcédulát. Hetvenen túl is ezt teszi - ne illesse ezért se ájult tisztelet, se morcoló szemöldökhúzás. Él és dol­gozik, ettél a J­ ónás próféta a Ninive városát körülvevő si­vatagban tengetve életét, mint tudjuk, mód­felett megörült a töknek. Keserű levemben forrva hasonmód örvendezek Lengyel ■* könyvének. Messze hangzó nyelveléssel kongat­ja el a harangot az elrontott, sárba taposott, ki nem használt lehetőségek felett. Mulattató nyelvi ötlet számtalan található min­den fejezetében. Foggal és körömmel fúrja bele magát árulkodó érintkezési és nyelvi szokásaink­ba. A szavak, a fordulatok, a ki nem mondott, lappangó kontextus felől közelíti meg a kialaku­ló, majd letűnő blablákat és magatartásformákat János, József, Péter és Gyula trónra lépte és ural­ma idején. „A kádári káder arról ismerhető fel, hogy felis­­merhetetlen.” Telitalálat. Takargatandó a szín, az egyéniség, a tehetség, a tudás. Szürkét kell mon­dani, írni, gondolni. Szürkén, még szürkébben és szürkébe öltözve, apró, kelletlen vállrángatással. Kérdéses, kell-e egyáltalán gondolkodni, ha a gondolati munkát mindnyájunk agya, a Párt már él- és kivégezte. És Lengyel innen indulva meste­ri módon leplezi le, gúnyolja ki és dobja szemét­re, amit és ahogyan beszéltünk és beszélünk. Amennyiben a szavak egymásutánját beszédnek tekinthetjük. Számtalan irodalmi példa, hosszú idézetek a Szentivánéji álomból és más irodalmi művekből. Figyelem stílusát, alighanem soronként fizetik, mint az ifjú Dumas műveit. Újabb írásainak már közel fele idézet. Kollázs a modern és gazdasá­gos műfaj. S magamban mozgok, mint a medve, de jólesően is, hogy inkább Arany János nagyidai cigányai kínálkoznának annak példázására, amit tettünk, de leginkább mégis úgy szeretünk fogal­mazni, hogy velünk történt. Vagy mégse mi len­nénk a felelősek? Hát most van itt szabadság, vagy nincs? És végtére, kinek van szabadsága és mire használhatja? Ennek megválaszolása azon­ban ma kevésbé mulatságos és nem kelendő por­téka... No jó, esetleg csak azért mozgok, mert több történelmi dobás, újabb korszak nekem már nem adatik. Talán mégis ez a jó és hatásos munkamód­szer, a gúny, a fullánk, az időnkénti odapakolás. A szamárfül mutatása. A rendszergazdák és a rendszerváltók kurtizánként való kezelése. Hi­szen, a műveltségen kívül, valóban a hetérák sok más tulajdonságával rendelkeznek. Mégis, éhsé­get érzek a könyv olvastán. Hol marad a politika, hol a gazdaság, s hol az eszmék? Tudományos e mű, vagy irodalmi, vagy mindkettő, vagy egyik sem? Az átmenet átmeneti jelensége? Falfirka. Bicskei József felvétele 20

Next