Kritika 26. (1997)
1997 / 4. szám - Lengyel László: Levelek Annához
14 Lapunk 1996. évi teljes évfolyama egyetlen CD-ROM-on! Megrendelhető, illetve személyesen megvásárolható a Népszabadság ügyfélszolgálati irodáinál: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. (tel: 138-2369, fax: 138-4431) 1034 Budapest, Bécsi út 122-124. CD-ROM/1996 ára: 8750 Ft+áfa A Népszabadság CD-ROM/1995 ára: 7589 Ft+áfa Bővebb felvilágosítás: Sajtóinformatikai Kft. 1960 Budapest, Bécsi út 122-124., tel.: 250-1680/175, fax: 368-2004 LENGYEL LÁSZLÓ Jrg vele, desem, régen írtam magának, talán akkor, amikor a maga ura elküldte az én drágámnak az új kötetét a nőkről, az persze eszement dolog volt, mint az előzőek is, de mit várjon az ember egy gróftól, főleg, ha magyar. Ne nézze kérem a levelem gyászkeretét, nem találtam mást, különben is Libuse azt mondja, hogy most minden levelemet így kell írnom, mióta az én drágám elrepült, anélkül hogy visszanézett volna. Tudja mi már csak éldegéltünk itt a „cseh hírben”, mert a drágám szerint a világhír mindig azoknak jut, akik Amerikában isszák a sörüket, de azért nem rossz dolog cseh hírben se élni, hiába mondják a szudétanémetek, hogy Lovosice után már a Balkán kezdődik, na aztán az öregemet be kellett adni a kórházba, de nem valami jóféle nyugalmas bajjal, ami az uraknak jár, hanem amolyan csúnya szegény betegséggel. Hiába mondta a drágám, hogy majd ő is olyan virulóan fog kijönni onnan, mint az elnökünk, és persze azt nem merte hozzátenni, hogy az ország legflancosabb fiatal színésznőjének az oldalán, mert tudta, hogy letöröm a derekát, jönni már nem jött ki, csak ahogy Jirka mondja, vett egy mély levegőt és ellebegett. Mindig azt állította, hogy még a Tolsztoj grófra is rájött a hoppáré nyolcvan körül, de hát ugye a grófoknak, akár oroszok, akár magyarok, másként van a világuk, gondolom. Nem tudom, hogy minek írok magának, hiszen sose láttam, de tudja, mi itt üvegházban laktunk, üvegágyban aludtunk, üvegtakaróval takaróztunk, s így azután örülök, hogy valaki olyannak írhatok, aki nem láthatott minket, mert az országhatárok mégse voltak üvegből. Az én drágám lassan már maga is üvegből volt, tört is mindene, a bőre, a csontja, a maradék kicsi haja, de még a szava is. „Amíg üvegpohár, üvegkancsó, üvegkorsó lehettem, teli aranysárga, mézszínű, habtól fodros melegséggel, addig én kukucskáltam ki az üvegházból, de mióta csak üres, visszaváltani való, elhagyott, mindenki-és senki-se-látta üveg vagyok, azóta belém pislognak, még csak nem is egyenesen” — no ilyeneket mondogatott. Mert az én öregem megint szeretett volna behajtani a Trabantjával a bécsi Európa szálló garázsába egy jópofájú Mercedes mellé, mint valamikor hetvenben, hogy megropogtathassa Olinkát, csókokat nyomhasson az édes kis polkájára és beköltözhessen abba az apartmanba, ahol előtte a Csembe nevű kongói rémpofa lakott, de már nincs Trabantunk, nem tud vezetni és ugyan hol van Olga Schoberová. Nem tudom miért, de az én drágám valahogy megutálta ezt a rendszerváltás nevű dolgot, no nem mintha azt a ronda szemüveges Husák-manót kívánta volna vissza, amikor irodalmunk a néppel haladt, amikor belügyminisztériumi tisztviselők tanították meg az írásművészetet, csak éppen egyszerre elege lett, „ezt megint sikerült elbasznunk”, mert rondán beszélt, ha nem volt dühös, hanem szomorú. Amikor azt olvastuk az újságban, hogy az egyik demokratikus titkosszolgálat éppen lehallgatja a másik demokratikus még titkosabb szolgálatot, meg valami aktatáskában annyi márkát adtak a jóembernek, aki a privatizáció- S E 2 KRITIKA