Kritika 26. (1997)
1997 / 2. szám - Pór Edit: A kádári tájékoztatáspolitika 1956-1962
móló szemléletesen érzékelteti, mit jelentett a gyakorlatban megvalósult pártirányítás, s hogy mi a tartalma, jelentése az „állampárt” forgalomnak. Ennek jegyei ugyanis — mint e jelentésből kitűnik — 1959-re már kristálytisztán felismerhetők a sajtóirányításban. A tájékoztatás a cenzúra eszköze A tömegkommunikáció irányításának a Tájékoztatási Hivatalra háruló adminisztratív, operatív teendőin túl az intézmény legfontosabb feladata a nevében is jelzett „tájékoztató” tevékenység volt. Az „állami tájékoztatás megszervezését” a minisztériumok, országos intézmények közléseinek koordinálását, legfőképpen azonban a kormány döntéseiről való tájékoztatást, s a külföldi tudósítók részére rendezett úgynevezett szóvivői értekezletek megszervezését, megtartását bízták a hivatalra. A hazai sajtó tájékoztatására az 1958-tól rendszeresített főszerkesztői 42 értekezletek szolgáltak (a fogadkozások ellenére olykor mégis elkerülhetetlen telefon- és írásbeli utasítások mellett). Ez alkalommal tették közhírré az általános tudnivalókat, utasításokat, a felsőbb szervek (köztük természetesen elsősorban az MSZMP vezető testületei, osztályai által hozott) sajtót érintő ad hoc döntéseit is. A rendszeresen ismétlődő rendezvény két állandó napirendje közül az értekezlet nevében jelzett tájékoztatás feladatát általában a kormány valamely tagja, olykor elnökhelyettese látta el az újságíróktól előzetesen bekért kérdésekre is válaszolva. Az előadó által bizalmas információként kifejtett, a szak- vagy hivatali területére vonatkozó tudnivalók közül a megjelentek csak azon ott kapott felvilágosításokat tálalhatták a nyilvánosság elé, amelyeket az értekezlet berekesztése után az MTI a hivatal előzetes jóváhagyásának birtokában eljuttatott a szerkesztőségekbe. A „nem engedélyezett” híreket háttér-információként közölték a megjelentekkel, s az irántuk megnyilvánuló megtisztelő bizalom érzékeltetésére. A tájékoztatásnak ez a módja (akárcsak az egy időben az MSZMP-ben megrendezett, majd Darvasi István szerint fokozatosan elhalt „bizalmasok”, vagy az egyes tárcák sajtóosztályai által összehívottak) örökös elégedetlenséget váltottak ki mind az újságírókból, mind a politika irányítóiból. Az „amit nem mondunk el, abból baj nem lehet” elve, s ez érvényesült a tájékoztatás valamennyi szintjén, alapvető funkciójának betöltésétől fosztotta meg a hírközlés valamennyi szervét, s ítélte kudarcra a nyugati sajtóval való versenyben. A hatalom elégedetlensége pedig abból fakadt, hogy a tengernyi tilalmi szempont érvényesítése a hírközlésben (az ország nemzeti, gazdasági, diplomáciai érdekéből következők, a gazdasági élet szereplőinek érdekellentéteiből, a belső piac kívánalmaiból fakadók stb.) valójában a nyilvánosságtól való félelem, a felelősségtől való irtózás a politikára ütött vissza, mert elmélyítette, ahelyett hogy oldotta volna a bizalmatlanságot a hatalommal, a rendszerrel szemben. Tudatában voltak ennek az állampárt felelősei is, ezért hoztak a későbbiekben is mind újabb határozatokat a sajtó és a közvélemény tájékoztatásának „korszerűsítéséről”, javításáról — mindhiába. Az ellentmondás a monolitikus rendszer és az információ szabad áramlása, a sajtó szabadsága között feloldhatatlannak bizonyult. A főszerkesztői értekezletek másik, színesebb, de a résztvevők számára kellemetlenebb napirendjét, az úgynevezett „lapbírálatok” képezték. Említettük, hogy mind az Agit.-Prop. Osztály, mind a Tájékoztatási Hivatal több munkatársának a „lapolvasás”, tehát az utólagos cenzúrázás volt hivatali kötelessége. E cenzorok észrevételeit, kifogásait gyűjtötte csokorba a hivatal vezetője az értekezletet megelőzően, s ismertette aztán az egybegyűltek okulására. A tájékoztatási hivatalbeli értekezleteknek általában a nagyobbik részét a kritikai észrevételek ismertetése vette igénybe, melynek keretében arról tájékoztatták a média felelőseit, miről nem kellett volna egyáltalán, vagy miről kellett volna másként tájékoztatni az elmúlt hetekben a hallgatókat, olvasókat. Az 1958. február 18-án 43 megtartott főszerkesztői értekezleten például néhány bejelentés után kilenc esetben marasztalták el egy-egy lap cikkíróját, illetve ott megjelent főszerkesztőjét, pontatlanságot vetve szemére. (Valószínűleg nem alaptalanul.) Negyvennél több esetben tettek azonban észrevételt a közlés puszta tényét kifogásolva. A dorgálásból kijutott minden országos lapnak, a rádiónak, az MTI-nek. Az inkriminált hírek közül 23 volt gazdasági jellegű (a KGST tagjainak valamelyikét sértő, a fogyasztást negatívan befolyásoló, a spekulációt serkentő, felvásárlást előidéző vagy indokolatlan várakozást gerjesztő), nyolc foglalkozott helytelenül az egészségüggyel, négy munkaügyi kérdésekkel, kettő kül-, négy pedig belpolitikai okokból kifogásoltatott. Az utólagos cenzúra tehát egyfelől a tilalmasnak ítélt témák közléséért dorgálta meg a bűnösöket (nemegyszer komikus, jelentéktelen apróságokat vetve kicsinyesen a szemükre 44), másfelől arról oktatta ki a megjelenteket, milyen kérdéseket, s hogyan tárjanak a közönség elé a pártvonalnak megfelelően. (Ez utóbbit jól példázza az 1960. január 15-én elhangzott „észrevétel”43.) A már megjelent írások, cikkek, elhangzott rádióműsorok kontrolljával a hivatásos cenzorokon és az ügybuzgó, éber figyelmeztetőkön (feljelentőkön) kívül az Agit.Prop. Osztály által felkért, egy-egy konkrét feladattal és jelentéstétellel megbízott szakmabeli is foglalkozott (valamely lap két-három heti példányainak vagy egy-egy rovatának, a rádió valamely műsorának „elemzésével”) társadalmi munkában, s időről időre egyes pártfórumok is napirendjükre tűzték (a megye vagy a kerület) valamely orgánumának vizsgálatát. A Kádár-rendszer tájékoztatáspolitikájának felelősei magabiztosan állították, jellemző módon még a hivatalos feljegyzésekben is, hogy cenzúra pedig nincs Magyarországon. A valóságban a sajtó pártirányításának általuk is elismert, sőt fennen hangoztatott tényéből következett a politika meghatározó szerepe, ellenőrzése a közvélemény formálását szolgáló média működésében. Az 1956-ot követő évtizedekben is érvényesült tehát az írott és elektronikus sajtót ellenőrző ön- és utólagos cenzúra, sőt bizonyos értelemben az előzetes is, hiszen az MTI a beérkezett információknak eleve csak egy részét juttatta el a szerkesztőségekbe. A tilalmas témákra vonatkozókat csak a Politikai Bizottság által jóváhagyott „illetékesek” névsorán szereplők kapták meg sokszorosított, csak személyes használatra szóló „bizalmas” tájékoztatásként. A létező szocializmusnak tehát a tájékoztatás monopóliuma és irányítása, ellenőrzése szükségszerű, hol keményebben, hol liberálisabban érvényesített feltétele. A tömegkommunikáció valamennyi kérdésében az állampárté a döntés „joga” a lapengedélyek kiadásától, a példányszám, terjedelem meghatározásáig, a felelős és főszerkesztők kiválasztásának, a munkatársak jóváhagyásának eldöntéséig (ez utóbbinak egyébként a MUOSZ-tagság is előfeltétele), az állampárt határoz a lapok kategóriába sorolásában (ettől függ - többek között — a munkatársak fizetése) a külföldi kiküldetések, tudósítók személyének kérdésében. Tehát mindenben. Legelsősorban azonban a tartalmi kérdésekben, a mindenkori pártvonal meghatározásában, melynek követése, szolgálata a sajtó munkatársainak megtisztelő feladata. 41 státusz. Jelenleg a rádióban dolgozók összlétszáma 1028 fő." Információs jelentés a Magyar rádió káderhelyzetéről. 1957. máj. 2. MOL 288 f. 11/65 .e. 21 l.m. 163. o. 22 A témához lásd: Pór Edit-Cseh Gergő Bendegúz: A hatalom és az újságírók. In: História. 1995. 9-10. sz. 39-41. o. 23 Fodor László: Pártirányítás és a sajtó. Bp. 1978. Tankönyvkiadó 40. o. 24 l.m. 82. o. 25 Az MSZMP határozatai és dokumentumai. 1956-1962. Bp. 1964. 165, 168. o. 26 MOL 288 f. 7/57/13 .e. 27 Danilo Kié: Cenzúra/öncenzúra. In: Kételyek kora. 1994. Pozsony-Újvidék. Kalligram-Fórum. 135-136. o. 28 MOL 288 f. 7/57/13 óe. 29 Fodor i.m. 92. o. 30 Interjú Darvasi Istvánnal, aki Szirmai helyetteseként dolgozott a Tájékoztatási Hivatalban, majd 1958-tól 1968-ig az Agit.-Prop. Osztályon. 31 i.m. 36. o. 32 l.m. 229. o. 33 Darvasi István közlése 34 Gömöri Endre jellemzése 35 Siklósi Norbert (1924-) újságíró. 1950-1954-ig a Szabad Nép munkatársa, majd a Szabolcs-Szatmár megyei Néplap főszerkesztője. 1954-1956-ig a Tájékoztatási Hivatal, illetve a Minisztertanács Sajtóosztályának vezetője. 1957-ben a MÚOSZ kormánybiztosa, 1958-tól főtitkára, majd a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója. 36 1957 januárjában jelent meg a Magyar Ifjúság (a Forradalmi Ifjúmunkás Szövetség, majd a KISZ lapjaként), s a Nők Lapja, 1957 februárjában a Ludas Matyi és a Jövendőnk (a Termelőszövetkezeti Tanács lapja), 1957 márciusában a Magyarország (a Táncsics Kör lapja), az Élet és Irodalom, 1957 áprilisában a Népsport, 1957 májusától a Hétfői Hírek című politikai hetilap és az Ország-Világ (a Kultúrkapcsolatok Intézetének hetilapjaként), 1957 szeptemberében jelent meg újra a Magyar Nemzet. 37 MÓL 288 f. 5/57/33 óe. 38 MÓL 288 f. 5/57/11 óe. 39 MÓL 288 f. 7/57/23 óe. 40 MÓL 288 f. 5/59/163 ce. 41 MÓL XIX-A-Z-tt. 8 d. 42 „A párt politikai irányítása egyértelműen a főszerkesztőkön keresztül valósul meg. Lapjainknál, a rádiónál és a televíziónál - olvasható Fodor László már idézett művében - a főszerkesztők, az elnökök egyszemélyi politikai felelőssége, politikailag irányított önállósága érvényesül. Az elnökök, a főszerkesztők, pártmunkások, a párt bizalmából töltik be megbízatásukat, a felsőbb pártszervek hatáskörébe tartoznak, maguk is tagjai valamelyik választott párttestületnek." I. m. 94. p. 43 MOL XIX-A-24-b. 1958. 44 Íme néhány példa a média által elkövetett baklövések, az 1959. január 16-án károsnak minősített közlések közül: „Több ízben előfordult - vetették a főszerkesztők szemére az értekezleten -, hogy lapjaink külföldi orvosoknak csinálnak reklámot. Újságíróink különösen Olivecrona professzort favorizálják, pedig... Azt is több ízben megmondtuk - állította a Hivatal vezetője -, hogy a hazai uránbányászattal kapcsolatos adatok továbbra sem közölhetők. Ez a tilalom a pécsi új bányásztelepek építkezésére is vonatkozik. Vagy: az utóbbi időben alig van lap, mely ne emlékezne meg a legújabb amerikai őrületről, a hulahoop-ról. A lapok minden jóhiszeműségük ellenére is propagandát csinálnak ennek a hóbortnak. Az ilyen esetekben a legjobb megoldás az agyonhallgatás." MOL XIX-A-24-b. 1959. 45 „A nyugat-németországi fasiszta provokációkkal kapcsolatos álláspontunkat már közöltük a Külügyminisztériumban megtartott külpolitikai rovatvezetői értekezleten. Ennek ellenére úgy látjuk, hogy egy-két szerkesztőségben még nem egészen világosan látják, mi a teendő. Ezért jobb, ha itt is elmondom. A nyugati fasiszta provokációkról között korábbi cikkekből az a benyomás alakulhatott ki, hogy a fasizmus világszerte erőre kapott. Egyes hírekből még arra is következtetni lehetett, mintha Adenauer komoly ellenlépések megtételére szánta volna el magát. Minderről persze mondanom sem kell, szó sincsen. A békés egymás mellett élés gondolatának terjedése nemhogy a fasizmusnak, hanem éppen a haladó erőknek kedvez világszerte. Azt hiszem, azt sem kell bizonygatnom, hogy Adenauer nem tervez semmiféle komolyabb ellenakciót a nyugat-németországi fasizmus letörésére. Legfeljebb ímmel-ámmal tesz majd egy-két látszatintézkedést presztízsének megóvására. Az a kép tehát, amelyet eddig a lapokból nyerhettünk, félrevezető volt és sajnos ahhoz is hozzájárult, hogy a hazai fasisztákat felbátorítsa. Ahhoz, hogy a jövőben reális kép alakuljon ki az olvasóban, a teendő a következő: A tényeket és eseményeket ismertető híreket erősen megszűrve közöljük. Közölhetjük például azokat, amelyekből következtetni lehet arra, hogy a nyugat-németországi fasiszta hullám növeli Nyugat-Németország és a többi kapitalista állam közötti ellentéteket. Hírt adhatunk a nyugat-európai államokban folyó ellenakciókról is. Amit közlünk, azt szerényen, nem kiugratva kell közölnünk. Ügyeljünk arra is, hogy a hírek elsősorban a nyugat-németországi fasizmus ellen irányuljanak. Az is fontos, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban az eddiginél több kommentárt, hírmagyarázatot hozzunk, s ezekben mutassunk rá a nyugat-németországi fasiszta provokációk okaira.” MÓL XIX-A-24-b. 1960. JEGYZETEK 1 Az MSZMP ideiglenes vezető testületének jegyzőkönyvei. Bp. 1993. Intera Rt. 1. köt. 110. o. 2 A Magyar rádió adásait 1956. október 26-tól a Parlament épületéből sugározta. Február elején megkezdték visszaköltöztetésüket (külföldi adások és a Petőfi rádió adásait), de a pártfórumok - biztonsági és politikai okokra hivatkozva - leállították a visszatelepülést. Gács László 1957. február 9-én kelt, az Intéző Bizottsághoz intézett feljegyzésében a kettészakítottság hátrányaira, az ezzel járó politikai és műszaki veszélyekre hivatkozva kéri, járuljanak hozzá, „...hogy a Kossuth adó műsorát a Bródy Sándor utcai stúdióból sugározhassuk”. Befejezésképpen megemlíti, hogy az átköltözés után is fenn kívánják tartani a parlamenti stúdiót biztonsági célokra és a „vezető elvtársak nyilatkozatainak, beszédeinek felvételére”. Végül is a rádió műsorainak teljességét csak 1957. május 1-jétől adhatták a régi épületből. MOL 288. f. 5/15 ce. 3 MOL 288. f. 6/6 ce. 4 MOL BB/13/61 ce. 5 Interjú Földes Péterrel és Gömöri Endrével (1995) 6 I. m. 29., 32. o. 7 PIL 290 f. Rendezetlen iratok 8 Interjú Ember Máriával (1995) 9 Standeisky Éva: Az írók és a hatalom. Bp. 1996. 56-os Intézet, 119. o. 10 I. m. 110. o. , 11 Az Érdekes Újság című képes hetilap 1956. december 22-én, az Esti Hírlap két nappal később, a Szabad Föld, a magyar dolgozó parasztság hetilapja pedig december 29-én jelent meg. 12 Gimes Miklós (1917-1958) újságíró. 1945 után a Szabad Nép, majd rövid ideig a Magyar Nemzet munkatársa. 1956. november 4. után a Kádár-kormánnyal szemben kibontakozó ellenállás vezető alakja, az Október Huszonharmadika című illegális lap szerkesztője. A Nagy Imreper vádlottjaként halálra ítélték és kivégezték. 1989-ben rehabilitálták. 13 I. m. 175. o. 14 A Pethő Tiborral készített interjú e részletét Murányi Gábor bocsátotta rendelkezésemre. A találkozóra egyébként - Pethő Tibor emlékezete szerint - december 13-án került sor. 15 MÓL XIX-A-83-a 161. o. 16 Csatár György közlése. 17 Jegyzőkönyv a MÚOSZ ideiglenes választmányának 1957. január 10. üléséről. 18 i.m. 316. o. 19 MÓL XXVI-A-8-a. 20 „Eltávozott összesen 249 fő, túlnyomó többségükben politikai okokból. Ezzel szemben felvettünk 114 új munkatársat és leadtunk 100 KRITIKA