Kritika 27. (1998)

1998 / 6. szám - Lengyel László: A három csomag

Rédei Ferenc felvétele LENGYEL LÁSZLÓ A három csomag M­ agyarország bizalmi válságba került. A külső és belső pénzügyi egyensúly­talanság, valamint a gazdaságpolitika bizonytalanságai miatt Magyarország felélte bizalmi tőkéjének jelentős részét. A külső bi­zalmi válság nem váltott ki fizetésképtelenséget, de át- és leértékelte Magyarország helyét Kelet-Kö­­zép-Európában. Egy külső bizalmi válság mély­pontja a likviditási válság, a fizetésképtelenség, az országban megtelepült külföldi tőke távozása. Ma­gyarország nem jutott idáig. Egyetlen multinacio­nális vállalat nem hagyta el az országot. Csak meg­­fenyegettetett a fizetésképtelenséggel, és azzal, hogy megáll a működőtőke beáramlása. A belső bizalmi válság azt jelenti, hogy általános bizalmatlanság támad a kormányzati intézmények­kel, politikusokkal szemben, a társadalom többsége nem hiszi, hogy az egymásra következő gazdaság­­politikák javítanak az egyén és az ország helyzetén. Nem bízik az ígéretekben, az adott szóban, a dönté­sek hosszabb távú érvényességében, a politikusok szavahihetőségében. A kormány nem kötötte meg a konszolidációhoz szükséges paktumokat, s így az előző kormányokkal szembeni bizalmatlanság átte­vődött az MSZP-SZDSZ-kormányra is. A konszolidációs alkukat az erős gazdasági cso­portokkal már az Antall-kormány megköthette vol­na 1991-92-ben. Nem tette. Az MSZP­­SZDSZ-kormány ígéreteket tett rá, és 1994-ben mégsem indult erre. Olyan típusú konszolidációs alkukról van szó, mint amit Bethlen István minisz­terelnök kötött a szociáldemokratákkal 1921 de­cemberében, majd a kisgazdákkal 1922 januárjá­ban. Ennek a belpolitikai paktumrendszernek a vé­ge az a népszövetségi kölcsön, amely végül meg­alapozta a konszolidációt. A bizalmi válság a konszolidáció ígérete s annak elmulasztása miatt kialakult válság. A konszolidá­ció érdekében ki kellett volna egyezni a magyar vállalkozói csoportokkal, a multinacionálisokkal, a bankárokkal, az egyes szakszervezetekkel. Ehelyett a kormányzat valamennyit magára és egymásra ha­ragította. Mindenkinek ígért, mindenkit fenyegetett. A bizalmi válság eredménye, hogy a kormánypoli­tikusok állításainak már az ellenkezőjét sem hiszik. (Már a bizalmi válságot mutatja, hogy 1994-ben a 3,9 Mrd USD-os fizetésimérleg-hiányból 1 milliárd arra vezethető vissza, hogy a vállalkozók az orszá­gon kívül hagyták a jövedelmeiket, nem bízva a kormányzati ígéretekben.) A bizalmi válság különösen kényes egy olyan országban, ahol törékeny a pénzügyi egyensúly, s ahol immár hagyományosan spekulálnak a leérté­kelésre, illetve ahol törvényi ígéret van a kárpótlási jegyek ellentételezésére, a társadalombiztosítás va­gyonnal való ellátására. Az egyik oldalon komoly spekulatőri érdekek, a másik oldalon egy bizonyta­lan, a spekulációval áthatott állam áll. Az a kötélhú­zás, ami a leértékelés, a kárpótlási jegyek, a tb­­vagyon vagy a vámemelések körül van, milliókkal, sőt milliárdokkal gazdagít egyeseket, nem növelve a bizalmat a döntéshozókban. Az 1995-ös év eleji válság véget vetett az 1989 nyári kerekasztalban és az Antall-korszakban meg­teremtett jól-rosszul kialakított társadalmi és gazda­sági egyensúlyoknak és intézményeknek. Megbil­lent külső egyensúlyunk. Magyarország elveszítet­te a legjobb reformország rangját, konfliktuskezelő országból, konfliktussal veszélyeztető országgá vált a Nyugat szemében. A gazdaság külső egyensúlyá­nak megbomlása és az alacsony növekedés a kül­földi tőke bizalmát veszélyeztette. Az 1989 óta zajló folyamat a lassú és graduális átalakításra épült. Cikcakkokkal, zsákutcákkal zaj­lott az állami tulajdon magánosítása. A kormányza­tok nem nyúltak hozzá az államháztartás nagy rend­szereihez, csak toldozták-foldozták az oktatás, az egészségügy, a nyugdíj, a szociális rendszerek múltból öröklött modelljeit. Nem voltak egyértel­mű fogódzók se a monetáris, se a fiskális, se a jöve­delempolitikában. Nem született egyértelmű döntés, hogy a parla­mentáris rendszer hogyan egészül ki korporatív megállapodásokkal, mekkora jelentőséget és szere­pet játszanak a nemzeti intézmények - az Alkot­mánybíróság, a Legfelsőbb Bíróság, a Magyar Nemzeti Bank és a közszolgálati rádió és televízió -, s milyen lesz a közigazgatási apparátusok egy­máshoz való viszonya. Alapvető fordulatra volt szükség, és ez a fordu­lat be is következett. A Horn-kormány, talán önma­ga számára is váratlanul, három létfontosságú prog­ramcsomagot helyezett az ország asztalára. Az egyik, a legismertebb, az ún. stabilizációs vagy Bokros-csomag, amely egyaránt érintette a monetá­ris, a fiskális, a jövedelemelosztási, sőt az institu­­cionális szféráit a gazdaságnak és a társadalomnak. A másik, az euroatlanti vagy Kovács-csomag, amely a szomszédokkal kötött alapszerződéseken, valamint a békeszerzésben való közreműködésen keresztül Magyarország európai partraszállását ké­szítette elő. A harmadik, a nagyprivatizációs vagy Suchman-csomag, amely az 1995-ös óriás privati­zációkkal visszafordíthatatlanná tette a tulajdonosi szerkezet átalakítását és a magyar gazdaság tulajdo­nosi bekapcsolását a globális piac tulajdonosi rend­szerébe. A három csomag sikere és sikertelensége köl­­csönkapcsolatban áll egymással. A stabilizációs program nélkül a privatizációs csomag nem sikerül­hetett volna, miként a privatizációs program teljesí­tette be a stabilizációs csomag gazdasági sikerét. S ha e kettő nem sikeres, akkor aligha került volna sor Magyarország külpolitikai befogadására. Viszont az is nyilvánvaló, hogy a külpolitikai csomag nél­kül se a gazdasági stabilizáció, se a privatizáció nem, vagy nem így ment volna végbe. Jellemző, hogy senki nem hangolta igazán ösz­­sze a három csomagot - legkevésbé Horn Gyula miniszterelnök -, és a csomagtervek készítőit, kivi­telezőit más és más célok vezették, más módszerrel is éltek. Aligha lehetne elképzelni három különbö­zőbb embert, mint Bokros Lajost, Kovács Lászlót és Suchman Tamást, akiknek a három csomag kö­szönhető. Ugyanakkor mindhárman nélkülözhetet­lenek voltak a maguk területén. Természetesen a stabilizációs csomag, a kor­mányzati külpolitika és a nagyprivatizációk nem mehettek volna végbe, ha a miniszterelnök nem áll melléjük meghatározott időben. Az „ügyintéző mi­niszterelnök” teljesen alkalmatlan stratégiai távla­tok belátására, de kiválóan alkalmas politikai ak­ciók keresztülvitelére. Ha sikerül neki bebizonyíta­ni, hogy az adott program a helyes irányt jelenti, s látja maga előtt a konkrét teendőket, akkor Horn Gyula tökéletes végrehajtó. Könyörtelenül kiveri az apparátusokból a tennivalókat, terrorizálja a többi minisztert a program érdekében. „Végre cselekvés” - kiálthatott fel az aktivista miniszterelnök, amikor szembesült az ugyancsak aktivista Bokrossal és Suchmanal, illetve felfogta, hogy Kovács egyes külpolitikai lépései hová vezetnek. A Bokros-csomag Horn Gyula február 7-i sajtóértekezletén megne­vezte pénzügyminiszter- és jegybankelnök-jelölt­jeit: Bokros Lajost és Surányi Györgyöt. Bokros és Surányi kiválasztása a második körben történt. Hárn Gyula első körben fölkérte Kemenes Ernőt, aki kinevezte. Megkérdezte Medgyessy Pétert, aki igen határozottan nemet mondott — „másodszor nem hagyom becsapni magamat”. Felkérte Király Pétert, aki igent mondott, majd a miniszterelnök vízben hagyta. A második körben került sor Járai Zsigmond és Bokros Lajos behívására. Jegybankelnöknek Tarafás Imrét hívta meg, aki korábban az MNB-ben volt elnökhelyettes, ekkor pedig a Valutaalap horvátországi szakértője Zág­rábban. Még pénteken délelőtt azzal váltak el a fe­lek, hogy Tarafás Imre az MNB új elnökjelöltje. Ez­zel a miniszterelnöki ígérettel tért vissza Zágrábba. Ezután következett a fordulat. A miniszterelnök az SZDSZ-szel folytatott tárgyalás után a Bokros-Surányi kettős mellett döntött. Mindebben közrejátszott a két jelölt összetartozása, Surányi György nemzetközi ismertsége, igen meggyőző szereplése a febuár 6-i „közgazdász-találkozón”, illetve, hogy Bokros elfogadta és megmagyarázta a „fenntartható növekedést”, továbbá támogatta a pri­vatizációs bevételek reorganizációs célú felhaszná­lását, a miniszterelnök régi vágyát, a vagyonadót - ingatlanadó formájában -, s végül elfogadta Suchman Tamást privatizációs miniszternek. Ez utóbbival részben megoldódott az SZDSZ-MSZP- válság is, hiszen az SZDSZ hallani se akart a priva­tizációs miniszterről. „Ha Bokros meg tud egyezni vele, akkor mi ne lépjünk ki miatta a koalícióból” - döntötte el az SZDSZ. „Járassák le a szocik magu­kat, hiszen elegendő Suchman Tamást egyszer meg­mutatni a tévében, s mindenki láthatja, hogy képte­lenség rábízni a privatizációt.” Bokros Lajos gondolkodási időt kért. Horn hoz­zájárult, majd megkérdezte, hogy bejelentheti-e je­löltként. Bokros beleegyezett. Két nap múlva a mi­niszterelnök egyetlen jelöltjeként Bokrost nevezte meg. A jelölt dühöngött, de nem volt mit tenni. Vita folyik arról, hogy ki ajánlotta Horn Gyulá­nak Bokros Lajost. Bokros annyira nem volt a kép­ben, hogy nem is kapott meghívást a „jeles közgaz­dászok” két találkozójára. Suchman Tamás később úgy nyilatkozott, hogy ő ajánlotta Bokrost, mint fő­nökét a Budapest Bankból. Maga Bokros lemondá­sa után így nyilatkozott Bossányi Katalinnak: ,A politikai és a szakmai közvéleményben két verzió él arról, hogy ki ajánlhatta a kormányfő is- Részlet a Pártházból palotába című könyvből, mely a Helikon Kiadó gondozásában jelenik meg 1998-ban. KRITIKA 2

Next