Kritika 27. (1998)
1998 / 2. szám - Lengyel László: Ezredvégi béke II.
LENGYEL LÁSZLÓ Ezredvégi Üzenet az orosz kontinensről „Szakadatlan itt a másodosztályú pályaudvari várótermek lámpáinak sárga fénye alatt a könyvelői éj. Itt, akárcsak Puskin meséjében, »násztáncot jár a zsidóval a béka«, vagyis szüntelenül tart a színházi tüzet okádó, kecskelábú ficsúr lakodalma az ugyanazon közfürdőből való párjával, a tisztátalan moszkvai koporsókészítő szerkesztővel, aki újságkoporsókat gyárt a hétfőnek, keddnek, szerdának és csütörtöknek. ” Oszip Mandelstam: Negyedik próza A kiterjesztett NATO és Európai Unió áll az egyik oldalon. A másikon a társadalmi-gazdasági konszolidálódásra váró Oroszország. Az 1994-es rubelválság után Oroszországban a Csubajsz- Nyemcov-féle stabilizációs politika javította a makrogazdasági mutatókat, megnövelte a külföldi tőke érdeklődését és bizalmát, és leállította a tőke kimenekülését az országból. A rubelbe vetett hit megerősítése e stabilizáció létkérdése. Ha sikerül a valutastabilizáció, akkor friss pénzek ömlenek majd a gazdaságba, megindítva a gazdasági növekedést. (Az orosz gazdaságpolitika fontos kérdése, hogyan fogják elkerülni a spekulációs pénzek beáramlására épülő növekedés esetleges nemzetközi devizapiaci „visszavonását”.) Az orosz berendezkedés új állami centralizációra épül. Az orosz hatalmi politikában részt vevő nagy érdekcsoportok a pénzügyi és médiahatalmat birtoklók, a nagy ipari monopóliumok és a katonai-ipari komplexum - valamennyien államépítők és államhívők. Nemzetállami és nemzeti birodalmi szinten szeretnék konszolidálni Oroszországot és befolyási övezetét.38 Az orosz fejlődés az állampárt és pártállami nagybirodalmi diktatúra felbomlása után tekintélyelvű korporatív állam felé tart, amelyben a parlamentáris rendszer paravánja mögött nagy érdekcsoportok állam előtti versengése és egyezkedése a meghatározó. Jelenleg a vagyonok és jövedelmek első felosztása után és a második újrafelosztás előtt és alatt - valamennyi nagy érdekcsoport abban érdekelt, hogy az állam megszilárduljon és helyreállítsa szuverenitását Oroszország felett. Mindenki központosított állampárti. Oroszor-szág decentralizálása, konföderalizálása egyetlen politikai erő által sem fogadható el. Hiába fordítja meg Brzezinsky az ismert Kennan-tézist, hogy a „Szovjetunió vagy növekszik, vagy széthull”, az „Oroszország vagy konföderalizálódik, vagy elbukik” tézis aligha győzi meg az orosz politikai erőket.39 A gorbacsovi politika sikertelenségéből inkább azt a következtetést vonták le, hogy csak a központi állam céltudatossága és ereje alkalmas bármiféle változtatásra. Az állampárti liberálisok és nacionalisták közötti különbség csak az, hogy a pénzügyi és médiabefolyással rendelkező „liberális” érdekcsoport békés eszközökkel, mindenekelőtt pénzügyi stabilizáció és tulajdonszerzés révén szeretnék megerősíteni az orosz államot, az ipari és katonai érdekcsoportok erőszakkal és adminisztratív módszerekkel. Az előbbiek hangsúlya a nemzetállam építésénél az államon, az utóbbiaké a nemzeten van. A liberális állampárti „péterváriak” - Anatolij Csubajsz, Borisz Nyemcov, Jegor Gajdar - szerint ésszerű és hatékony bürokráciának kell állami rendet teremtenie, kiegyeznie a pénzügyi tőkével, a nagy energiatermelő vállalatokkal és az erős kormányzóságokkal. „A nemzetállamnak ez az elképzelése hangsúlyozottan nem ideologikus, nem birodalmi jellegű, inkább izolacionista: »terjeszkedj, ha tudsz, de csak addig, amíg a pénzed takarója ér!« A menedzser típusú nemzetállam építői nem »népben-nemzetben«, hanem »pénzben-nemzetben« és »képben-nemzetben« gondolkodnak. Elleneznek mindenféle más - ideologikus vagy politikai logikát követő - államépítést vagy terjeszkedést. Ellenezték a csecsen háborút, ellenzik a belorusz-orosz államegyesítést, nem érdekli őket a Krím és a fekete-tengeri flotta sorsa és Szevasztopol, a NATO kiterjesztése, illetve minden egyes-egyedül abból az önös gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi szempontból érdekli őket, hogy miből milyen gazdasági haszon húzható.” A riválisok — Jurij Luzskov moszkvai polgármester, a Barszukov-Korzsakov - Szoszkovecklán és a Zjuganov-féle kommunisták a „moszkvaiak”, az ipari katonai komplexum, a nagy gazdasági termelő monopóliumok viszont a „rendteremtést és rendfenntartást elsősorban katonai, karhatalmi eszközökkel képzelik el, új és egységes, etnokratikus jellegű nagyhatalmi államideológia alapján, természetesen a nyomásgyakorláshoz, az elszakadt birodalomrészek visszacsatolásához a pénzügyi és gazdasági nyomást is fölhasználva. 1993 véres októbere, az 1995 végén kirobbantott csecsenföldi háború vagy az elnökválasztás elhalasztásának kísérlete 1996 márciusában önmagukban is jól mutatják, miféle nemzetállam jöhet létre Oroszországban, ha ezek az erők hatalomra vagy hatalomközelbe kerülnek” - írja Szilágyi Ákos.40 A középutas Csernomirgyin-féle érdekcsoport pedig manőverez a radikális és gyors eredményekre törő liberálisok, illetve az erőszakra és terjeszkedésre vágyó birodalmi csoportok között. De a fő egyeztető Borisz Jelcin, aki elnöki rendszerével kiegyensúlyozza az egyes érdekcsoportok nyomását. Az elnökön és környezetén alapszik a „reformerek” és a „keményvonalasok” állandó váltogatása a hatalomban. A nyugatos csoport alapját az 1996-os elnökválasztáson Jelcint támogató nagy pénzügyi-szolgáltatói konglomerátumok jelentik. E konglomerátumok mind szerveződésükben, mind a tekintélyelvű államhoz való viszonyukban emlékeztetnek a nagy japán kereskedőházakra, a zaibatsukra, illetve a koreai vállalatbirodalmakra, a chaefcookra.41 Jelcin nekik köszönheti elnökségét, de ez nem jelenti azt, hogy az elnök bábu e csoportok kezében.42 A „liberális” csoport annyiban teljes mértékig „nyugatos” (zapadnyik), hogy nem fél a külföldi tőke behívásától, sőt, részben annak révén szeretné a gazdaságot stabilizálni, illetve hazai tulajdonosi versenytársait legyőzni.43 Gazdasági terjeszkedésének iránya egyértelműen az Európai Unió és nem a kelet-európai kis országok (az előbbire jut külkereskedelmének 40%-a, az utóbbiakra 14%) vagy Ázsia. A kis országok sokkal inkább a közvetítő szerepet töltik be, Ausztria és Finnország mintájára. Az „ortodox”, szlavofil és eurázsiai csoportok számára viszont Belarusz, Ukrajna, Szlovákia és Kis-Jugoszlávián keresztül a Balkán a fő európai megközelítési pontok. Másrészt a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok, illetve a Távol-Kelet. Az 1996-97-es Oroszország kemény alkudozással belement a Nyugat által felkínált európai politikai megoldásba. Oroszország így is, úgy is elszenvedte már a Szovjetunió széthullásával a maga vereségét, és versailles-i , vagy helyesebben breszt-litovszki - szerződését. Mint akkor, ismét elveszítette a Baltikumot, Belaruszt, Ukrajnát és Moldáviát, a Kaukázust és a közép-ázsiai köztársaságokat. A NATO-orosz megállapodás, a NATO három országra történő kiterjesztése viszont elvileg lehetővé teszi, hogy békés, várakozó teljesítési politikával visszanyerjék nemcsak a posztszovjet köztársaságokat, hanem akár a Balkán jelentős részét is. A jelcini-primakovi „pétervári” politika az 28 KRITIKA