Kritika 28. (1999)
1999 / 4. szám - Pogonyi Lajos: Vitatkoznak, de nem szakítanak. Beszélgetés Szabó Zoltánnal
Pontosan. A kiéleződött globális versenyben helyt kell állni. Az állampolgári jogon járó jólét viszont elkényelmesített, lefegyverzett, nem kényszerített rá minden egyes embert, hogy a versenyben megvívja a maga küzdelmét. Ezért aztán a jóléti államok nem tudtak a világversenyben helytállni. A jóléti állam arra épült, hogy az ottani munkaerő minősége folytán monopolhelyzetben volt a világpiacon, így monopolárat lehetett kérni érte. A globalizáció aztán kihúzta alóla ezt az alapot, amikor megjelent a világpiacon a nem sokkal rosszabb minőségű, de összehasonlíthatatlanul olcsóbb távol-keleti munkaerő. Az első válasz erre a neoliberális koncepció volt, amely szerint „nekünk is olcsóbbá kell tenni a munkaerőnket, le kell építeni a jóléti államot”. Ez túlélési taktika volt, de nem perspektivikus válasz, hiszen a német munkás soha nem fog annyiért dolgozni, mint a tajvani. Perspektívája szerintem annak a baloldali válasznak van, amely azt mondja: „nosza, szerezzük vissza a versenyelőnyt, csapoljuk meg a profitot, de ezt ne segélyre, juttatásokra, hanem képzésre, oktatásra, kultúrára, a munkaerő minőségének, versenyképességének fejlesztésére fordítsuk”. Magyarán: ne jólétet, hanem versenyképességet adjunk állampolgári jogon. Ez mind nagyon szép, de akkor mi a különbség, mondjuk, Orbán Viktor vigadóbeli, ide vonatkozó mondatai és aközött, ami az MSZP korszerű baloldali funkciója lenne. Orbán Viktor mondatai és az MSZP baloldali funkciójának leírása között nincs különbség, mert a miniszterelnök a választások előtt és azóta is gyakran operál baloldali jelszavakkal, miközben markáns jobboldali politikát folytat. Ő ugyan azt mondja, hogy esélyeket akar teremteni, kiegyenlíteni, de ezzel éppen ellenkező módon kiélezi az esélyegyenlőtlenségeket. Elvesznek az elesettektől és a jómódúaknak adnak. Az egész családtámogatási szemfényvesztés erről szól. Február elején mindenki kinyithatta a borítékot és láthatta, hogy mit tartalmazott. Ez a kormány nem általában a családokat, hanem a kétkeresős, kétgyerekes, jómódú családokat támogatja. Ha már Orbán Viktornál tartunk, a miniszterelnök, illetve a Fidesz-vezérkar remekül érzi, sőt tudja, hogy milyenek az MSZP vezetői, hogyan lehet őket egymás ellen kijátszani. Időnként az az érzésem, hogy a Fidesz-elit jobban ismeri az MSZP-s politikusokat, mint azok saját magukat. Nem így van? Mondjuk a Horn Gyulának címzett Orbán-meghívás többek között nem erről szólt? Az is igaz, hogy Horn több gesztust is tett az utóbbi időben Orbánnak, lásd: háromhetenként ülésező parlament, vagy az EU-tagságért kifejtendő lobbyzás felajánlása. Ráadásul a volt pártelnök-miniszterelnök többször is kifejtette, hogy el tudja képzelni a Torgyán nélküli kisgazdapárttal való együttműködést. Megfigyelők mindazonáltal Orbán sikereként könyvelik el azt, hogy Horn elfogadta a meghívást. Alapvetően Kovács Lászlóval értek egyet, aki normális dolognak tartja, ha egy miniszterelnök időnként konzultál az elődjével. Ahogy 2002 után a szocialista miniszterelnök is konzultál majd Orbán Viktorral. Ön optimista. Realista vagyok. Az persze furcsa, ha csak nyolc hónap elteltével jut eszébe egy miniszterelnöknek, hogy konzultálnia kellene az elődjével, ráadásul éppen akkor, amikor az „elkezd a pálya szélén melegíteni”. Ez árulkodó. A magam részéről nem is helyeslem, hogy Horn Gyula a mostani helyzetben elfogadta a meghívást, mert ennek üzenetértéke volt. Orbán is tudja, hogy a tizenöt EU-tagországból tizenháromban szociáldemokrata-szocialista kormány van hatalmon. Bizonyára tudja, de kétlem, hogy csak most mondták volna meg neki. Ha viszont tényleg ez a megfontolás áll a háttérben, és Orbán úgy gondolja: Horn az MSZP ellenében fogja egyengetni az ország előtt az utat a baloldal által kormányzott EU-ba (és egyáltalán, hogy ezt Hornnak az MSZP ellenében kellene megtennie), akkor szerintem egyszerűen mellényúlt. Súlyosan téved, ha azt hiszi: az MSZP a háttérben presztízsokokból akadályozni próbálja, hogy még a jelenlegi kormány hivatali ideje alatt beléphessünk az EU- ba, arról már nem is beszélve, hogy ennek megakadályozására, ha akarna, sem tudna többet tenni, mint maga a kormány. Akkor is téved, hogy úgy gondolja: MSZP-ben az igazi feszültség Horn és a többi szocialista vezető között van. Kik között van a feszültség? Nem akarnék, de nem is mindig tudnék neveket mondani. Nagyon leegyszerűsítve: a párton belüli küzdelem természetesen arról szól, hogy ki lesz az, aki, ha nem is 2002-re, inkább 2006-ra, a baloldal megújulásának emblematikus figurájaként (ama bizonyos magyar Tony Blairként) az MSZP és a kormány élére állhat. Bár nem az én tisztem megnevezni, de szerintem 2002-re Kovács László elég természetes miniszterelnök-jelölt lehet. Ő maga is az átmenetiség tudatában vállalta a pártelnöki tisztet. Ez csak 2000-ig szól. Igen, de nem hiszem, hogy addig ezt az új embert „meg lehet csinálni”. Ezenkívül úgy gondolom, addigra a választóknak már elegük lesz abból a fiatalos, ám tartalmatlan lendületből, amelyet a Fidesz most megpróbál elő- és eladni. A higgadt, elegáns, az erő tudatában visszafogott és méltóságteljes magatartás meghozza majd a gyümölcsét. Tehát: nem 2002-ről szól az MSZP-ben zajló küzdelem... ...hanem? 2006-ról. Ha Kovács László 2002-re miniszterelnök is lesz, nyilván akkor sem akar majd 2006 után is az maradni. Arról már beszéltünk, hogy Orbán részben taktikai okokból hívta meg éppen most Horn Gyulát. De ha jól érzékelem, a szalámitaktika azért nem idegen önöktől sem, amikor a kormánypártok megosztásáról van szó. Ráadásul vezető szocialista politikusok háttérbeszélgetésekben ezt készséggel elismerik. Készséggel elismerem ezt nyilvánosan is. Hogy az ördögbe ne volna ez természetes? Ebben a koalícióban két eltérő érdekű párt vesz részt. Formailag persze három, de az MDF, mint politikai tényező, nem létezik. 1990-94 között a KDNP-ről mondták, hogy az az MDF hasbeszélőmutatványa, most ez a Fidesz és az MDF viszonylatára érvényes. Tehát az MSZP ifjúsági és modernizációs munkacsoportjának tanulmányában a kormánypártok megosztásáról szóló tézisek nem is annyira légből kapottak? Azt hiszem, hogy ez a tanulmány szerencsétlen dolog volt annyiban, hogy félremagyarázható mondatok szerepelnek benne, amelyeket persze félre is magyaráznak. Elemi taktikai kérdés ugyanakkor, hogy ha két ilyen kormánypárt van és köztük rés támad, akkor nekünk oda be kell tennünk a lábunkat. Ebben semmi kivetnivalót nem találok. De a tanulmány arról is szól, hogy „nem elég Kovács László megnyugtatóan higgadt személyisége a célokhoz”. Van, aki ezt úgy fordította le, hogy a szerzők szerint „Kovácsnak mennie kell, keményebb, odamondogatósabb, a Fidesz nyelvén értő emberre van szükség a párt élén”. Ez félreértés vagy így igaz? Nem tudom, így gondolták-e a szerzők, erről őket kellene megkérdezni. Ha tényleg így gondolták, azt hiszem, tévednek. Kemény, radikális és odamondogató pártvezető volt annak idején az ellenzéki FKGP élén Torgyán József. „Antall József mondjon le!” Vagy: „álliberális férgek és dögkeselyűk rágják édes hazánk nemes testét”. Ekkor a párt népszerűsége zuhanórepülésbe kezdett, és ez a stílus 1998-ra tizenhárom százalékot „hozott” a kisgazdáknak. Ha mi is ennyit akarunk elérni 2002-ben, akkor lehetünk kemények és odamondogatósak, de nem hiszem, hogy ez lenne a cél. Szóval, akkor nem elég „legömbösgyulázni” az Orbán-kormányt? Nem erről van szó. Én vagyok a pártban talán az utolsó, aki szemrehányást tehet Kiss Péternek, amiért élesen és radikálisan fogalmaz a kormánypártokkal szemben. Legutóbb a NATO-csapatmozgással kapcsolatos megjegyzésem, miszerint külföldi csapatok segítségével végzendő katasztrófaelhárítást a kormány esetleg a Köztársaság téren fogja kezdeni, szintén nem tetszett a kormánypártoknak. Nem minden a stílus. Ugyanakkor nem baj, ha egy párt első emberének a stáusa higgadt és méltóságteljes, ha jellemző rá a józan érvelés, amelyet - bocsánat a kifejezésért - a polgár szeret hallani. Kovács László messze a legnépszerűbb szocialista politikus, elég, ha csak megnézzük a közvélemény-kutatók felméréseit. Ettől persze még jogos igény, hogy mellette, mögötte, a második vonalban legyen két-három olyan ember, aki idővel kielégíti a tévénézők vagy az MSZP-szimpatizánsok azon zsigeri vágyát, hogy valaki „jól beolvasson” a koalíciónak. Azt hiszem, hogy ma a politikai közbeszéd témáit a Fidesz határozza meg. Az MSZP ma még csak követő. A kormánynak természetes helyzeti előnye van e téren. Emlékezzen csak: 1994—98 között mi, tehát, az MSZP és az SZDSZ határoztuk meg, hogy miről legyen szó a nagypolitikában. Volt, amikor ez nem sikerült. Az egyik a Tocsik-ügy volt, a másik pedig, 1997 őszétől a földkérdés. Mindkét téma olyan volt, amelyben az MSZP vezetőinek és képviselőinek indokolt és jól érzékelhető lelkiismeret- furdalása lett. Az akkori ellenzék azért tudott ezekkel a témákkal célba találni, mert mi, noha védtük a magunk álláspontját, hisz ez volt a dolgunk, nem tudtuk ezt jó szívvel tenni. A Fidesz másik nagy mutatványa szerintem abban rejlik, hogy - szemben velünk, akik az említett két esettől eltekintve végig abban a tudatban cselekedtünk, hogy igazunk van - ők anélkül is tudnak cselekedni, hogy hinnének a saját igazukban. A Fidesz ugyanis pontosan tudja, hogy mindannak, 14 KRITIKA