Kritika 28. (1999)

1999 / 4. szám - Pogonyi Lajos: Vitatkoznak, de nem szakítanak. Beszélgetés Szabó Zoltánnal

Pontosan. A kiéleződött globális verseny­ben helyt kell állni. Az állampolgári jogon já­ró jólét viszont elkényelmesített, lefegyver­­zett, nem kényszerített rá minden egyes em­bert, hogy a versenyben megvívja a maga küz­delmét. Ezért aztán a jóléti államok nem tud­tak a világversenyben helytállni. A jóléti állam arra épült, hogy az ottani munkaerő minősé­ge folytán monopolhelyzetben volt a világpi­acon, így monopolárat lehetett kérni érte. A globalizáció aztán kihúzta alóla ezt az alapot, amikor megjelent a világpiacon a nem sokkal rosszabb minőségű, de összehasonlíthatatla­nul olcsóbb távol-keleti munkaerő. Az első válasz erre a neoliberális koncepció volt, amely szerint „nekünk is olcsóbbá kell tenni a munkaerőnket, le kell építeni a jóléti álla­mot”. Ez túlélési taktika volt, de nem pers­pektivikus válasz, hiszen a német munkás so­ha nem fog annyiért dolgozni, mint a tajvani. Perspektívája szerintem annak a baloldali vá­lasznak van, amely azt mondja: „nosza, sze­rezzük vissza a versenyelőnyt, csapoljuk meg a profitot, de ezt ne segélyre, juttatásokra, ha­nem képzésre, oktatásra, kultúrára, a munka­erő minőségének, versenyképességének fej­lesztésére fordítsuk”. Magyarán: ne jólétet, hanem versenyképességet adjunk állampolgá­ri jogon. Ez mind nagyon szép, de akkor mi a különbség, mondjuk, Orbán Viktor vigadóbeli, ide vonatkozó mondatai és aközött, ami az MSZP korszerű baloldali funkciója lenne. Orbán Viktor mondatai és az MSZP balol­dali funkciójának leírása között nincs különb­ség, mert a miniszterelnök a választások előtt és azóta is gyakran operál baloldali jelszavak­kal, miközben markáns jobboldali politikát folytat. Ő ugyan azt mondja, hogy esélyeket akar teremteni, kiegyenlíteni, de ezzel éppen ellenkező módon kiélezi az esélyegyenlőtlen­ségeket. Elvesznek az elesettektől és a jómó­­dúaknak adnak. Az egész családtámogatási szemfényvesztés erről szól. Február elején mindenki kinyithatta a borítékot és láthatta, hogy mit tartalmazott. Ez a kormány nem ál­talában a családokat, hanem a kétkeresős, két­gyerekes, jómódú családokat támogatja. Ha már Orbán Viktornál tartunk, a miniszterel­nök, illetve a Fidesz-vezérkar remekül érzi, sőt tudja, hogy milyenek az MSZP vezetői, hogyan lehet őket egymás ellen kijátszani. Időnként az az érzésem, hogy a Fidesz-elit jobban ismeri az MSZP-s politikusokat, mint azok saját magukat. Nem így van? Mondjuk a Horn Gyulának címzett Orbán-meghívás többek kö­zött nem erről szólt? Az is igaz, hogy Horn több gesz­­tust is tett az utóbbi időben Orbánnak, lásd: háromhe­tenként ülésező parlament, vagy az EU-tagságért ki­fejtendő lobbyzás felajánlása. Ráadásul a volt pártel­nök-miniszterelnök többször is kifejtette, hogy el tudja képzelni a Torgyán nélküli kisgazdapárttal való együttműködést. Megfigyelők mindazonáltal Orbán si­kereként könyvelik el azt, hogy Horn elfogadta a meg­hívást. Alapvetően Kovács Lászlóval értek egyet, aki normális dolognak tartja, ha egy minisz­terelnök időnként konzultál az elődjével. Ahogy 2002 után a szocialista miniszterelnök is konzultál majd Orbán Viktorral. Ön optimista. Realista vagyok. Az persze furcsa, ha csak nyolc hónap elteltével jut eszébe egy minisz­terelnöknek, hogy konzultálnia kellene az elődjével, ráadásul éppen akkor, amikor az „elkezd a pálya szélén melegíteni”. Ez árulko­dó. A magam részéről nem is helyeslem, hogy Horn Gyula a mostani helyzetben elfogadta a meghívást, mert ennek üzenetértéke volt. Orbán is tudja, hogy a tizenöt EU-tagországból ti­zenháromban szociáldemokrata-szocialista kormány van hatalmon. Bizonyára tudja, de kétlem, hogy csak most mondták volna meg neki. Ha viszont tényleg ez a megfontolás áll a háttérben, és Orbán úgy gondolja: Horn az MSZP ellené­ben fogja egyengetni az ország előtt az utat a baloldal által kormányzott EU-ba (és egyálta­lán, hogy ezt Hornnak az MSZP ellenében kellene megtennie), akkor szerintem egysze­rűen mellényúlt. Súlyosan téved, ha azt hiszi: az MSZP a háttérben presztízsokokból akadá­lyozni próbálja, hogy még a jelenlegi kor­mány hivatali ideje alatt beléphessünk az EU- ba, arról már nem is beszélve, hogy ennek megakadályozására, ha akarna, sem tudna többet tenni, mint maga a kormány. Akkor is téved, hogy úgy gondolja: MSZP-ben az iga­zi feszültség Horn és a többi szocialista veze­tő között van. Kik között van a feszültség? Nem akarnék, de nem is mindig tudnék neveket mondani. Nagyon leegyszerűsítve: a párton belüli küzdelem természetesen arról szól, hogy ki lesz az, aki, ha nem is 2002-re, inkább 2006-ra, a baloldal megújulásának emblematikus figurájaként (ama bizonyos magyar Tony Blairként) az MSZP és a kor­mány élére állhat. Bár nem az én tisztem megnevezni, de szerintem 2­002-re Kovács László elég természetes miniszterelnök-jelölt lehet. Ő maga is az átmenetiség tudatában vállalta a pártelnöki tisztet. Ez csak 2000-ig szól. Igen, de nem hiszem, hogy addig ezt az új embert „meg lehet csinálni”. Ezenkívül úgy gondolom, addigra a választóknak már elegük lesz abból a fiatalos, ám tartalmatlan lendület­ből, amelyet a Fidesz most megpróbál elő- és eladni. A higgadt, elegáns, az erő tudatában visszafogott és méltóságteljes magatartás meghozza majd a gyümölcsét. Tehát: nem 2002-ről szól az MSZP-ben zajló küzdelem... ...hanem? 2006-ról. Ha Kovács László 2­002-re mi­niszterelnök is lesz, nyilván akkor sem akar majd 2006 után is az maradni. Arról már beszéltünk, hogy Orbán részben taktikai okokból hívta meg éppen most Horn Gyulát. De ha jól érzékelem, a szalámitaktika azért nem idegen önöktől sem, amikor a kormánypártok megosztásáról van szó. Ráadásul vezető szocialista politikusok háttérbeszélge­tésekben ezt készséggel elismerik. Készséggel elismerem ezt nyilvánosan is. Hogy az ördögbe ne volna ez természetes? Ebben a koalícióban két eltérő érdekű párt vesz részt. Formailag persze három, de az MDF, mint politikai tényező, nem létezik. 1990-94 között a KDNP-ről mondták, hogy az az MDF hasbeszélőmutatványa, most ez a Fidesz és az MDF viszonylatára érvényes. Tehát az MSZP ifjúsági és modernizációs munka­­csoportjának tanulmányában a kormánypártok meg­osztásáról szóló tézisek nem is annyira légből kapottak? Azt hiszem, hogy ez a tanulmány szeren­csétlen dolog volt annyiban, hogy félrema­gyarázható mondatok szerepelnek benne, amelyeket persze félre is magyaráznak. Elemi taktikai kérdés ugyanakkor, hogy ha két ilyen kormánypárt van és köztük rés támad, akkor nekünk oda be kell tennünk a lábunkat. Eb­ben semmi kivetnivalót nem találok. De a tanulmány arról is szól, hogy „nem elég Ko­vács László megnyugtatóan higgadt személyisége a cé­lokhoz”. Van, aki ezt úgy fordította le, hogy a szerzők szerint „Kovácsnak mennie kell, keményebb, odamon­­dogatósabb, a Fidesz nyelvén értő emberre van szükség a párt élén”. Ez félreértés vagy így igaz? Nem tudom, így gondolták-e a szerzők, erről őket kellene megkérdezni. Ha tényleg így gondolták, azt hiszem, tévednek. Kemény, radikális és odamondogató pártvezető volt annak idején az ellenzéki FKGP élén Torgyán József. „Antall József mondjon le!” Vagy: „ál­liberális férgek és dögkeselyűk rágják édes ha­zánk nemes testét”. Ekkor a párt népszerűsé­ge zuhanórepülésbe kezdett, és ez a stílus 1998-ra tizenhárom százalékot „hozott” a kis­gazdáknak. Ha mi is ennyit akarunk elérni 2002-ben, akkor lehetünk kemények és oda­­mondogatósak, de nem hiszem, hogy ez len­ne a cél. Szóval, akkor nem elég „legömbösgyulázni” az Or­­bán-kormányt? Nem erről van szó. Én vagyok a pártban talán az utolsó, aki szemrehányást tehet Kiss Péternek, amiért élesen és radikálisan fogal­maz a kormánypártokkal szemben. Legutóbb a NATO-csapatmozgással kapcsolatos meg­jegyzésem, miszerint külföldi csapatok segít­ségével végzendő katasztrófaelhárítást a kor­mány esetleg a Köztársaság téren fogja kezde­ni, szintén nem tetszett a kormánypártoknak. Nem minden a stílus. Ugyanakkor nem baj, ha egy párt első emberének a stáusa higgadt és méltóságteljes, ha jellemző rá a józan érve­lés, amelyet - bocsánat a kifejezésért - a pol­gár szeret hallani. Kovács László messze a legnépszerűbb szocialista politikus, elég, ha csak megnézzük a közvélemény-kutatók fel­méréseit. Ettől persze még jogos igény, hogy mellette, mögötte, a második vonalban legyen két-három olyan ember, aki idővel kielégíti a tévénézők vagy az MSZP-szimpatizánsok azon zsigeri vágyát, hogy valaki „jól beolvas­son” a koalíciónak. Azt hiszem, hogy ma a politikai közbeszéd témáit a Fidesz határozza meg. Az MSZP ma még csak köve­tő. A kormánynak természetes helyzeti előnye van e téren. Emlékezzen csak: 1994—98 között mi, tehát, az MSZP és az SZDSZ határoztuk meg, hogy miről legyen szó a nagypolitiká­ban. Volt, amikor ez nem sikerült. Az egyik a Tocsik-ügy volt, a másik pedig, 1997 őszétől a földkérdés. Mindkét téma olyan volt, amelyben az MSZP vezetőinek és képviselőinek indokolt és jól érzékelhető lel­kiismeret- furdalása lett. Az akkori ellenzék azért tudott ezekkel a témákkal célba találni, mert mi, noha védtük a magunk álláspontját, hisz ez volt a dolgunk, nem tudtuk ezt jó szív­vel tenni. A Fidesz másik nagy mutatványa szerintem abban rejlik, hogy - szemben ve­lünk, akik az említett két esettől eltekintve vé­gig abban a tudatban cselekedtünk, hogy iga­zunk van - ők anélkül is tudnak cselekedni, hogy hinnének a saját igazukban. A Fidesz ugyanis pontosan tudja, hogy mindannak, 14 KRITIKA

Next