Kritika 28. (1999)
1999 / 12. szám - Lengyel László: A kerekasztal hősei
KRITIKA A magyar rendszerváltásnak nincsenek politikai hősei. Hiányoznak az olyan nagy, szimbolikus alakok, mint Cromwell, Washington vagy Kossuth. Ennek a századnak a magyarországi nagy fordulatainál mindig bekövetkezett, hogy a folyamatok, az események „hatalma” maga alá temette a vezetőket. Frangois Furét írja a francia forradalomról: „1789 óta számos szereplője volt, de maga alá temette őket, és közülük egy sem volt képes arra, hogy legcsekélyebb mértékben is módosítsa folyamatát. Maga az esemény volt »nagy«, előkép és példa nélküli: a semmibe taszította mindazokat, akik egymást követve előreléptek, hogy lezárják...”" 1918-ban a háború elvesztése és következményei, az októberi őszirózsás forradalom, egyszerre voltak váratlanok és túlságosan „nagyok”, így maguk alá temették nemcsak Károlyi Mihályt, de Jászit és Kunfit is. Az 1945- ös háborús vereség és a demokratizálódás lehetőségei ugyancsak elsodorták a politikai vezetőket bele a rákosizmus szakadékába. Miként 1956 októberének eseményei is elképzelhetetlenségükkel és megfoghatatlanságukkal félretaszították az útból a megállítani vagy vezetni kész politikusokat, Nagy Imrét és társait. A konszolidálók - így Bethlen István és Kádár János rendszeres világmagyarázatában Károlyi és Nagy nemcsak osztályárulók, hanem gyengék is, akik elvesztek az eseményekben, kiszolgáltatottak az utcának. Nagy valószínűség szerint az 1989-es rendszerváltást lezáró konszolidáció se fog más magyarázatot találni a hősök hiányára, mint a gyengeséget, az alkalomnak való meg nem felelést, a kegyelmi idővel, állapottal élni nem tudást. Pedig az 1989- es fordulatnak is a váratlansága és a nagysága az, amely nem teremthetett igazi hősöket, csak jól-rosszul működő politikusokat. A magyar rendszerváltozás ugyan 1985-től indul - a XIII. pártkongresszus reménytelen határozataival, az ellenzék monori találkozójával, a kétjelöltes választással, a gorbacsovi hatás megjelenésével - de igazi fordulata 1989-ben zajlik le -, 1956 és Nagy Imre rehabilitálásával, a többpártrendszer elismerésével, a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásaival, az MSZMP széthullásával, a máltai Bush-Gorbacsov találkozóval, a berlini fal leomlásával és a „négyigenes” népszavazással. Ha vannak hősei a folyamatnak, akkor azok 1989 - s ezen belül leginkább a kerekasztal - hősei, akik kialkudták a szabad választások, az alkotmányos rendszer kereteit. Magyarország alapvetően az 1989-ben kitalált politikai szerkezet és intézményi rendszer keretei között él, s e szerkezet kialakítói a kerekasztal körül ültek. A bonyodalmat kétségkívül az okozza, hogy se gazdasági, se társadalmi szempontból nem az 1989-es keretek voltak a meghatározóak, s a politikai, a gazdasági és a társadalmi folyamatok közötti időbeli elcsúszás, aszinkron komoly vitákat vált ki. Tanulságos Hankiss Elemér - az EKA résztvevője - egy passzusa az 1989-es politikai év értékeléséből: „Magára hagyott társadalom. A kerekasztal résztvevői például - érthető módon - elsősorban a politikai intézményrendszer átalakításában, s a politikai hatalom újraelosztásában voltak érdekelve. De az már nem érthető s nem fogadható el - bár vannak mentségeik -, hogy hagyták, hogy a gazdasági és társadalmi témák lekerüljenek erről az asztalról. Hagyták, hogy az e témákat tárgyaló albizottságok munkája zátonyra fusson. Hagyták, hogy a kormány gazdaságpolitikája tovább mélyítse a gazdasági válságot, növelje az ország adósságait. Hogy a kormány csak olyan változásokat kezdeményezzen, vagy közülük csak azok végrehajtását szorgalmazza, amelyek nem sértették az iparbárók és az őket magában foglaló, kibontakozóban lévő új nagyburzsoázia érdekeit. Hogy a kormány, a parlament, a válság, az események logikája védtelenül vigye be a magyar társadalmat egy roppant méretű átalakulásfolyamatba, totális rendszerváltásba. Nem sokat törődtek azzal, hogy mielőtt és miközben történetének egyik legvakmerőbb vállalkozásába fut be a magyar társadalom, ki kellene építeni vagy hagyni kellene, hogy a társadalom kiépítse magának azokat az intézményeket, szervezeteket, azt a jogrendet, annak atársadalmi szerződésnek az alkotóelemeit, amelyek nélkül a nyugat-európai országok is szétzilálódnának, a XIX. századi osztályharcok terepeivé válnának. 1989-ben úgy meneteltünk, sodródtunk bele a nagy rendszerváltás örvényébe, hogy a társadalmi csoportok, osztályok, közösségek többsége nem számíthatott semmiféle intézményre, szervezetre, szerződésre, jogra, működő szabályozásra, amely megvédhette volna érdekeit, biztosíthatta volna létfeltételeit; a gazdasági érdekek egyeztetése még mindig zárt ajtók mögött, informálisan, oligarchikus, kliens-patrónus jellegű csatornákon keresztül folyt; a tényleges társadalmi érdekeket ágazatok, bürokrata és gazdasági lobbik érdekharca fedte, torzította el. 1988 májusától, Kádár és a régi kádáristák bukásával, megváltozott az átalakulási folyamat tematizációja. A korábban lefojtott, mindenekelőtt gazdasági kérdések alá rejtett politikai, hatalmi tematizáció a felszínre tört. A gazdasági reformerek és ellenreformerek, a technokraták háttérbe szorultak a színpadon, s előkerültek a politika amatőr és professzionista szereplői. A reform képes beszédét és a technokrata nyelvezetet egyre inkább a hatalmi és ellenhatalmi nyelv váltotta fel. A kerekasztal négy főhőse 1989 vízválasztó eseményei - főként a nagy pártok megszilárdulása - előtt a politikai szereplők jellegzetesen több szerepet játszottak, több nyelven beszéltek. Egy szereplő lehetett az állampárt tagja és egy ellenzéki mozgalom vezetője, lehetett állami hivatalnok és szamizdatterjesztő, illetve egy ellenzéki lehetett többféle ellenzéki mozgalom szimpatizánsa és szervezője. Nem voltak kialakult politikai családok, de voltak politikai kulturális körök, hálózatok. Nem volt világos, hogy meddig terjed a hivatalos hatalom határa, s honnan lép valaki az ellenzékiség földjére. Így például a pártellenzékiek közül többen magukat reformkommunistaként azonosították, miközben részt vettek ellenzéki akciókban, mások ellenzékiként, akik a párt megváltoztatására törekszenek. Ennek megfelelően később ábrázolt hőseink nem köpönyegforgatók vagy árulók, nem besúgók vagy álnokok, amikor 1989-ben, a már rögzített és elvárt egyetlen szerep helyett továbbra is több szerepet játszanak. Az 1989-es kerekasztal időszakában még egymásra torlódott az ancien régime politikacsinálóinak - a reformereknek és a konzervatívoknak -, illetve az ellenzéki radikálisoknak és mérsékelteknek a küzdelme. Az események felgyorsulása miatt, hogy a helyzet tovább bonyolódjon, reformerek konzervatívokká vagy mérsékeltek radikálisokká váltak. A kerekasztal-tárgyalásoknak négy főhőse volt: az egyik oldalon Pozsgay Imre, a másikon Antall József, Tölgyessy Péter és Orbán Viktor. Ők a folyamat meghatározó szereplői, ők mondják ki fontos monológokban vagy párbeszédekben az átalakulási színdarab üzeneteit. Kétségtelen, hogy érdekes szerepet játszik Fejti György (MSZMP) vagy Grósz Károly (MSZMP) is, illetve Sólyom László (MDF), Szabad György (MDF), Magyar Bálint (SZDSZ), Pető Iván (SZDSZ), Kövér László (Fidesz), Boross Imre (FKGP), Torgyán József (FKGP), Kónya Imre (FJF) és Hankiss Elemér (Liga), de a mélyebb szerkezetet a négy főszereplő képviseli. Egy „túlfeszített lényeglátó” erkölcsi bukása A politikai szereplők 1989 tavaszán eltérő jelentőséget tulajdonítanak a hatalom-ellenzék tárgyalásoknak, és ebből következően az ellenzéki egységnek. Pozsgay Imrének a kecskeméti reformtalálkozóig (1989. április közepéig) fő gondja a nyilvánosság előtt elért sike- LENGYEL LÁSZLÓ.