Kritika 30. (2001)
2001 / 7-8. szám - IRODALOM - Bölcs István: Lengyel László: Fortinbras királysága
34 ■ kötelezetten zsidó írónak, költőnek valló zsidó írástudók (Kis Józseftől Pap Károlyig) legfeljebb a második vonalból ragyoghattak ki, míg a náluk jelentősebb tehetségek az egyetemes magyar kultúrában vívták ki az őket megillető helyet és rangot - legalábbis vitatható. Vitatható, nem a tény, hanem annak értékelése. Éppen a legnagyobbak életműve igazolja a közös törekvést: ők Bródy Sándortól Szomoryig, Molnár Ferenctől Radnótiig és Örkényig az egyetemes magyar irodalmat gazdagították. Veszélyes és káros minden olyan nézet, amely ott kivívott helyüket (éppen zsidó származásuk okán) kétségbe vonja. Vannak, akik osztják Fejtőnek a hazai asszimiláció eltúlzott jellegével kapcsolatos fenntartásait, én legalábbis megkérdőjelezném. Mert a nemzedékek óta a Kárpát-medencében élő zsidók többségére nem jellemző, hogy „elhamarkodottan” megtagadta volna a maga zsidó kulturális örökségét - azon egyszerű oknál fogva, hogy nem igen rendelkezett vele. Letagadhatatlan aktualitást kölcsönöz Fejtő történelmi áttekintésének a Trianon után kiéleződött konfliktusok kendőzetlen rajza. A ráismerés zavarától feszengve olvassuk, hogy Gratz Gusztáv történész a proletárdiktatúrában szerepet játszó zsidók felsorolásakor ugyanazzal az általánosító eljárással élt, mint a korabeli (és későbbi) antiszemita sajtó: zárójelben közölte az illetők magyarosítás előtti nevét „sugalmazva, hogy az új név csupán álnév, amely mögé a zsidók el akarják rejteni származásukat.” Világnézeti vitáink és a szélsőségektől való elhatárolódás során még fontosabb az antiliberális nacionalizmus, a numerus clausus által legalizált jogegyenlőtlenség társadalmi elfogadottságának leleplezése. Fejtő tanulmányában nyomon követhető, hogy a büszkén hirdetett konszolidáció idején, hogy számolja fel a keresztény kurzus Európa első, nyíltan diszkriminatív törvényével (a szomszédos országok közönye és a veszély mértékét fel nem ismerő naiv zsidóság asszisztenciája mellett) a liberalizmus szellemének maradékát, s hogy teszi a rendszer félhivatalos ideológiájává a törvényben rögzített antiszemitizmust. A tanulmány tárgyilagosan, tényekkel figyelmezteti a szélsőséges nézeteket is elnéző, megbocsátó közvéleményt, az antiszemitizmust leplezetten vállaló „konzervatív polgárokat” a történelmi tanulságokra, és arra, hogyan vált már egyszer a történelmi Magyarország helyreállítását célul kitűző, felfűtött nemzeti érzelmek lázában, a hatalomelvű konzervativizmus megerősödésével párhuzamosan megbélyegzett, zsidó ideológiává a liberalizmus, szitokszóvá a demokrata. Sok műnek kell még megszületni, sok érvnek megfogalmazódni, amíg eldől, milyen felelősség terheli egy későbbi korban a kulturális szegregáció elméletének és az ideológiailag is alátámasztott diszkrimináció gyakorlatának érvényesüléséért Szabó Dezsőt, Németh Lászlót, a jobb felé kacsingató magyar értelmiséget. Fejtő könyve a tegnapi eszmei csatározások krónikájával is a mához szól: azt mutatja be, hova vezet, amikor az uralkodó elit hatalomféltésből és a ránehezedő nyomás alatt, csak a szélsőjobboldali erőknek tett, mind súlyosabb engedmények árán képes megőrizni pozícióit. Az a körülmény, hogy Fejtő eredetileg francia nyelven írta és francia olvasóknak szánta könyvét, érezhetően jó néhány itthon közismertnek tekintett, iskolában tanított tény és folyamat ismertetésére, részletezésére is kényszerítette. Mégis óvakodnék ennek bírálatától, azon egyszerű oknál fogva, hogy manapság az ismertnek tekintett tények sem feltétlenül ismertek, és különösen a kényesnek mondott ideológiai kérdésekkel kapcsolatban rengeteg érettségizett diáknak, felnőttnek lenne oka visszakérni az iskolapénzt. Az ismeretek hiánya pedig képtelenné tesz az összefüggések megértésére, és gátat szab a cselekvésnek is. Fia egyáltalában van tere, lehetősége napjainkban az emberméltóság védelmét szolgáló cselekvésnek. (Mert hogy szükség lenne rá, azt senki sem vitatja!) Bár a Franciaországban élő magyar történész tudatosan nem avatkozik be az aktuális hazai vitákba, összegyűjtött anyagának súlya és tanulsága tettértékű. Ezt akkor is vitathatatlannak érzem, ha a kötet végére érve, tartok tőle, hogy Fejtő következtetésében optimistább, mint könyvének hazai olvasói. Akik nem állítják, legfeljebb (velem együtt) remélik, hogy amikor hazánk - nemcsak Fejtő szerint - az Európai Unióba készül és a politikai elit nagy többsége is a nyugati értékrendhez kíván asszimilálódni, valóban nem fenyegeti komoly veszély az asszimiláns zsidókat. Csakhogy mi a képernyőről és az utcáról, a Vasárnapi Újságból és a gyújtó szónoklatokból is tudjuk, hogy azok, akik március tizenötödikén is az európai trendekkel szembefordulva élték ki nemzeti indulataikat, még sokáig hajlamosak lesznek bizonyos neveket két változatban (a zárójeles „leleplező” kiegészítéssel), vagy éppen kurzívan írni. (Nyilván ennek tudatában állítja Fejtő, hogy ezek a szélsőséges elemek akkor válhatnak veszélyessé a zsidók, és ugyanakkor az alkotmányosság, és a demokrácia számára, „amikor a demokratikus államhatalom képtelen egy gazdasági és szociális válság leküzdésére, a polgári jogrend biztosítására.” Az elmondottakból is következik, hogy a kötet anyagának, következtetéseinek értéke, nem kizárólag a történettudomány mérlegén mérhető. Fontos szerepe lehet a túlélők és nemcsak a túlélők, a zsidók és nem zsidók önvizsgálatában is. Egyfelől arra ösztönöz, hogy magyar zsidóként (újra) kimondjuk, milyen mértékben és szellemben vállaljuk túlélőként is a magunk magyar zsidó identitását. Másfelől, és ez talán ma még sürgetőbb, csak a magyar értelmiség jobbik részével együtt elvégezhető átháríthatatlan feladatunk, hogy tízmillió honfitársunkban tudatosítsuk: a magyar holokauszt - Göncz Árpád szavával élve - magyarok ellen irányult. Ma már nem elég elfogadni, hogy Auschwitz nem zsidó ügy, hanem magyar történelem, azt is világgá kell kiáltani a sajtóban, az éterben és minden baráti társaságban - hogy Auschwitz után az antiszemitizmus, az emberség és az emberiség elárulása. A világirodalom jelesei félszázada vitatják Adorno igazságát: igazolható-e, hogy Auschwitz után lehet verset írni vagy éppen ellenkezőleg: Auschwitz után csak Auschwitzról lehet. A tudományos elemzés jogosultságát senki sem kérdőjelezte meg. Fejtő viszont - Bibó és Braham, Karády Viktor, Hanák Péter, Juhász Gyula és mások után - újfent bizonyította, hogy a kutatásra épülő, objektív vizsgálat, a tények elemzése érv és fegyver is a nem hivatalos, de létező, bizonyos körökben leplezetten is virulens antiszemitizmus leleplezésében és legyőzésében, az itt és most ránk kényszerített szellemi és etikai küzdelemben, az emberméltóság (nemcsak a zsidókat érintő) önvédelmében. FÖLDES ANNA FEJTŐ FERENC Magyarság, zsidóság 2001. július-augusztus Lengyel László Fortinbras királysága Amikor lehull a függöny, jobb drámákban már nincs mit nézni. Addigra az ananké mindenkit földre lesújtott. „Halálhörgés, siralom” elenyészik. A tragédia megsuhogtatta a maga hollófekete szárnyait a színpad-kínpad fölött. Vége. Felállunk. Készülődünk, így illik. Mit néznénk már szerencsétlen Othello porhüvelyén, a porba hullt Ádámon, a terhes Éván, a testileg is megsemmisült erkölcsi hullán, Richardon. Mit a dán királyfiú, akinek fejére oly gőgösen hágott csizmájával (a győző dölyfével) Fortinbras, aki - de ez már egy másik történet. Hogy miféle, mindjárt meglátjuk. Bizonyos Brecht nevű színházi spekuláns kísérletezett azzal, hogy a Verfremdungseffekt jegyében továbbírja egy Shakespeare-ként ismert, tablatartónak indult, majd halhatatlanná vált másik színházi ember darabjait, bemutatva, hogy míg Júlia az erkélyen kokettál Rómeójával, addig szolgaleánya életének legfontosabb találkozóját kési le, kényszerűen itt falazván a lángra gyűlt lelkű úrficskának és nem frigid kisasszonykájának. S mire az óra elüti a tizenegyet, nemcsak a szívbéli kötés van meg a falon kívül, ájultan fekszik bent a padlaton az elkéredzkedésben, a sorsdöntő légyottban reménykedő cseléd. (Élet van a rivaldán túl is, a fények mögött. Vagy hát inkább: volt. Lehetett volna.) Saját Hamletje is van Brechtnek, egy betétnyi intim elidegenítés. („játszandó a IV. felvonás 3. és 4. jelenete közt, csak a színészek tudatosítása céljából, kizárólag a próbákon”). Ami-