Kritika 31. (2002)

2002 / 4. szám - Lengyel László: Királyi halászat

Királyi halászat Fortinbras: A hosszú béke nem­csak puhányságot szül, hanem lehetővé teszi egy csomó szá­nalmas, szorongásos, nyomo­rult alak megjelenését, akik a béke nélkül nem is lennének, de most aztán nagy hűhót csap­nak valamiféle jogok körül, hogy valamiképpen megka­paszkodjanak az életben. Az ilyen aztán elveszik a teret az igazi erősektől, elszívják előlük a levegőt, és egészében véve el­­korcsosítják a nemzet vérét. A háború ismét visszaállítja a va­lódi erők becsületét. Ezeket a nyomorultakat pedig legalább elhallgattatja. Ambrus apát, Uram, e nyomorultak királya is vagy. Fortinbras: Elég baj az. Ambrus apát: Thükididész a pelo­­ponésszoszi háborúról írja, hogy e háború lehetőséget adott a pártoknak arra, hogy külső erőket hívjanak be. Fortinbras: Nálunk nem fog. Ambrus apát: Honnan tudhatod? Az egyes pártok és embereik a há­borúskodást személyes bosszú­juk betöltésére használták fel. Fortinbras: A bosszú az erős esz­köze a gyenge felett. Hogyan állhatna a gyönge bosszút az erősön. Ambrus apát: Még a nyelvben is megváltozott az egyes kifejezé­sek megszokott jelentése. Az esztelen vakmerőséget bajtár­­sias férfiasságnak nevezték, a megfontolt óvatosságot viszont önmagát jól palástoló gyávaság­nak, a bölcs megfontolást álcá­zott pipogyaságnak. Aki sikere­sen tőrbe csalta a másikat, azt hívták okosnak. Fortinbras: így helyes! Ez az iga­zak nyelve! Ambrus apát: Ki-ki igyekezett meg­előzni a másikat a gazságban, titkos csoportokba és csapatok­ba szerveződtek, hogy saját ügyeiket érvényesítsék a törvé­nyekkel szemben. Fortinbras: Nem gazságban atyám, hanem ügyességben­­ versengtek. S aki győz, azé a törvény. Az szabja és vám­ja önmagára és nem másra. Ambrus apát: Az eskü alatt kö­tött egyezségeket semmibe vették, a furfangot, a másik becsapását tisztelték, úgy­hogy mindenki inkább akart ügyes és bajkeverő lenni, mint jámbor és ügyetlen balek. Fortinbras: Éppen erről be­széltem: az erősek és rava­szak, az élni és harcolni tu­dók kiválasztódásáról, az ostobák kisepréséről. Ambrus apát: Mindent uralom­vágy, önzés és nagyravá­­gyás mozgatott - emléke­zik Thükididész, az elemi tisztességet kigúnyolták, ezért el is tűnt a színről. Pimasz szavak, és nyilvános verekedé­sek uralták a közéletet. Fortinbras: De győztek és győz­tek. Spárta nem tartotta magát szabályhoz, s legyűrte a szabá­lyos Athént. Ambrus apát: Milyen áron? Fortinbras: Gyerekesség, apát uram. Emlékezz, milyen nagyot néztek a német urak, amikor szakadatlan ostoba kis viszály­kodásuk után szemben találták magukat a huszitákkal, akik ko­molyan vették a háborút. Micso­da tisztogatást jelentett mindaz német földön! Vagy amikor a parasztjaik vetették rájuk magu­kat farkasokként, s meg kellett tanulniuk, hogy mi az igazi harc! A győzelemért semmilyen ár se sok. Ambrus apát: Nagy Sándor talán hasonlóképpen gondolkodott. Fortinbras: Bizonyosan. Ambrus apát: Érzékeny volt az or­szágok illatára. Orra megérezte a rendkívüli lehetőségeket. Azok közé tartozott, akiknek ar­cán álmukban Isten tenyere si­mított végig, így hát tudják, hogy mit nem tudnak. Fortinbras: Mindent tudott. Meg­érezte, hogy épp annyi élet kell a megtartásra, mint a hódításra. Folyton-folyvást bajban és vesze­delemben vagyunk, az összeom­lás szélén, s csupán a leleményes­ség és bátorság menthet meg. Ambrus apát: Ezért volt tele kétely­­lyel és föltevéssel. Lévén a tet­tek embere, vagyis lelkiekben szegény, úgy értelmezte külde­tését, mint világhódító missziót. Szívét telhetetlen érzés töltötte el, gyűjtő szenvedély, látóhatár­ról látóhatárra, tájról tájra bo­lyongott. Senki se akadt, aki fi­gyelmeztette volna a tévedésé­re. Még Arisztotelész se érezte. Noha meghódította a világot, csalódottan halt meg, kételked­ve az előle örökösen eltűnő Is­tenben és csodáiban. Önmagát kerítette be.1 Fortinbras: A meséd csak azt bizo­nyítja, hogy a magadfajták, Arisztotelész és a többi lelkiek­ben gazdag, nem érthettek sem­mit belőlünk, akik a tettek vilá­gát választották. Ambrus apát: Engem nyugtalaníta­na, ha ennyien nem értenének. Fortinbras:- Nyugodtan nyugtalan­kodj helyettem is. Történetedre történet a válaszom. Gyermek­koromban gyakran néztem a heringhalászok hajóit. Nem ér­tettem, hogy miért tömörül a legtöbb hajó csoportba, miért csak egy-két hajó halászik kü­lön, egyedül. Miért van így, kér­deztem először magamtól, majd apámtól is. Apám nem vála­szolt. De később láttam, hogy ő is figyelni kezdi a tengeren a halászbárkákat. Ő se értette a halászokat. Vajon közösen vagy egyedül jobb-e a heringre men­ni? S ha az egyik a jobb mód, miért választják mások a rosz­­szabb megoldást? Nem beszél­nek egymással? Ostobábbak? Valami régi szokást követnek? A hitük parancsolja? Mit gondolsz, atyám? Ambrus apát.- Nem értek a halászat­hoz, királyom. Fortinbras: Akkor csak imádkozz! Gesdorf számvevő: Egy hajó esé­lyei, hogy heringet találjon na­gyobbak, ha egyedül halászik, mintha a többiekkel együtt. A hering útja kiszámíthatatlan. Nem lehet tudni, hogy mikor érnek a partjainkhoz, és csak az Isten a megmondhatója, hogy mikor úsznak fel a halászhálók magasságáig. Ha szerencséd van, akkor gazdagon jössz visz­­sza. Ha nincs szerencséd, akkor üres hálóval vagy akár háló nél­kül. Fortinbras: Hagyjuk a szerencsét, Gesdorf uram. A szerencse azé, aki üstökön ragadja. De minden másban igazad van. Valamire­való kapitány tudja, hogy egye­dül hajózva nagyobb a zsák­mány esélye. De mégis, legtöb­ben együtt hajóznak. Nem bu­ták, nem ellenkezők... Gesdorf számvevő: De nem is kockáztatok... Fortinbras: Inkább egymást figye­lik, mintsem a halat. Nem merik kockáztatni, hogy egymaguk­­ban pórul járnak. A kapitányok jobban félnek a saját matrózaik­tól, az asszonyoktól a faluban, a magányos kudarctól, mint a tengertől és a zsákmány elmara­dásától. Ha mindannyian fo­gunk, jut nekünk is, ha egyi­künk se fog, nem kell szégyen­kezni. Nem is halakra, de biza­lomra halásznak. Ambrus apát: Arte di arrangarsi - mondják Rómában, a csávából kimászás művészete. Fortinbras: Látjátok, uraim, a vö­rös szalagosok éppen így járnak el. Egy rajban hajóznak, egy­máshoz tapadnak, és úgy figye­lik a tengert. Úgy bíznak egy­másban, hogy nem bíznak egy­másban. Fontosabbak egymás­nak, mint egymaguknak. Fara de sé­ ez a jelszavuk. Majd csak LENGYEL LÁSZLÓ * Részlet a Fortinbras-ügy című, a Helikonnál, a 2002-es könyvhétre megjelenő­ kötetből.

Next