Kritika 32. (2003)
2003 / 1. szám - Gellért Kis Gábor: A lelkek piacán
A lelkek piacán „Minél találékonyabb tud lenni az ember a művelési eljárások váltogatásában, annál jobb, de minden egyes változás mégiscsak az emlékezés és a felejtés közti viszony általános szabályán belül van. Az egész élet e két áramlatban mozog, s ezért az a fontos, hogy ezeket helyesen uraljuk. S. Kierkegaard: A váltógazdálkodás Egy társadalmi okosságtan kísérlete A cím cinizmus vagy blaszfémia. Mintha azt sugallná, hogy az ember szelleme, lelke éppoly áruféleség volna, mint az intim betét, a nedvszívó pelenka és a junior dog food. Holott az, persze csak akkor, ha az embert totalitásnak tekintjük. Nem csupán családtagnak, munkavállalónak, barátnak, szeretőnek, fogyasztónak, biológiai és szellemmel megvert lénynek külön-külön, hanem valamennyi, a sorsa folyamán betöltött elkerülhetetlen vagy véletlenszerű szerepében egységes, tulajdonságaiban s viszonyaiban hol változó, hol változatlan teremtménynek. Ahhoz, hogy önmagunk teljességét megéljük, javakra van szükségünk, olyan javakra, amelyeket részint megvásárolunk, részint sajátos csere formájában vagy adományként, ajándékként, akár örökségként szerzünk, kapunk meg. Ilyen alapállásból tekintve a közösségben élő ember egyik, nyilván kitüntetett szerepe, hogy hívő. (Az istentagadó is az, legföljebb az isteni jelenvalóság bizonyítékainak vélt vagy valóságos tökéletlenségéből merít - ha úgy tetszik, inverz hívő). Ez a szerep a társadalmi együttélés és a személyes erkölcs szempontjából kétségkívül meghatározó, sőt hívői mivoltunk aligha választható el egyéb szerepektől. Másként fogalmazva: akár fogyasztóként, akár a szociális állam polgáraként, akár barátként vagy házastársként hívői minőségünk elkerülhetetlenül ütközteti bennünk a hit elsőrendűen morális normáival a más szerepekben tapasztaltakat - legyen szó öröklött vagy szerzett valláserkölcsi elkötelezettségről. Mi több, a mindennapi tapasztalás rendszerint súlyos konfliktusba kerül a hit erkölcsi tételeivel. Számos kérdés következhet ebből a levezetésből, számomra azonban a leghangsúlyosabb most az, hogy ezeknek a külső és belső konfliktusoknak a megoldásában segítenek-e az arra hivatott intézmények s miként. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy ezt a korántsem új keletű diszkrepanciát az Ószövetségtől Jézuson át Szent Ágostonig, a Rerum Novarumtól II. János Pál pápáig, Maimonidestől Martin Buberig, Luthertől Bonhoefferig, Dávid Ferenctől és Sztárai Mihálytól Bibó Istvánig szerzők és események százai említhetők e problémakörben, vázlatosan bár, de áttekintsem különösen az elmúlt tizenkét év tükrében. S ha egyikmásik olvasó berzenkednék is a „lelkek piaca” szószerkezet miatt, kérem, legyen elnéző: kitalálni és leírni sem könnyű. Legalább annyi keserűség van benne, mint öröm, hogy egyáltalán ráleltem. Hit, vallás, egyház Az ógörög, a latin - s az általam ismert indoeurópai nyelvek mindegyike - épp így, három különböző szóval jelöli meg az alcím fogalmait. A magyarban gyakran szinonimaként használatosak, létezésük és elkülönült etimológiájuk az élő és holt nyelvekben azonban arra utal, hogy történetileg és szociológiailag is eltérően definiálható jelenségekről, intézményekről van szó. A hit ontológiailag individuális; azt a kapcsolatot jelenti, amely az egyes embert a Teremtővel köti össze (inverz hívő esetében ez az elutasítás gesztusában fejeződik ki). A vallás - talán - a hit azonosságában egymásra találó emberek csoportjának éthosza, amelynek következtében már megjelenik a rítus és a kultusz, a közösségivé válás és ezzel a nyilvánosság; tudatni az egyírásúakkal és a külsőkkel a hovatartozást, ami pedig a confessio, a megvallás aktusa. Végül az egyház a szervezett társadalmakra jellemző intézményesült vallás megtestesülése: igényt tart arra, hogy a hit, a vallás, sőt a köznapi lét és erkölcs kérdéseiben is fenntartson magának jogokat, olyan jogokat, amelyeket történetileg a hívek és a gyülekezetek alkottak maguknak, még ha ennek azok nincsenek is tudatában. (A rend alapításának engedélyezése idején - Szent Ferencről döntendő - leegyszerűsítve az volt a kérdés, megégessük vagy integráljuk?) Jól tudom, ugyanezeket a fogalmakat mások más összefüggésben másként határozzák meg. Az elkülöníthető jelentéstartalmak történetileg a szekularizációval összemosódtak, ám az elvilágiasodás folyamatát nem a reneszánsztól vagy a felvilágosodástól kell számítani, hanem attól a - tagolt társadalmakban egyébként elkerülhetetlen - pillanattól, amikor az intézményesült vallás világi hatalomra tört és jutott. (Más-más korban és/vagy módon következett ez be az ortodoxia, a katolicizmus, a protestantizmus és az iszlám esetében.) A világi hatalmat is gyakorló egyház, felekezet a saját kebelén belül hozta-hozza létre azokat a szellemi irányzatokat, majd társadalmi mozgásokat és mozgalmakat, amelyek a szekularizáció további terjedését indukálták, majd nyilvánvalóvá tették és teszik mind a mai napig. Az európai civilizációban lassan 500 éve, a reformáció kezdetétől látványos ez a folyamat, amely azzal tetőzött, hogy az egyházak előbb a politikai, később a gazdasági hatalmat is elveszítették. Magyarország megkésett fejlődése a szekularizáció elhúzódásában is kifejeződik. Ez a megkésettség nem csupán, sőt nem elsősorban azzal jelezhető, hogy az állam és az egyház alkotmányos szétválasztása száz évvel a franciák után történt meg nálunk. Fábián Áron grafikája GELLÉRT KIS GÁBOR