Kritika 36. (2007)
2007 / 1. szám - Az európai baloldal dilemmái. Beszélgetés Anthony Giddensszel
2007. január dilemmái nál is inkább, mivel ez egy dinamikus és versenyképes gazdaság közegében fogalmazódik meg. A New Labournek tehát semmi oka komplexusokat táplálni sem a gazdasági körök, sem a hagyományos baloldal irányában: a szociális kiadásokat és a növekedést össze kell kapcsolni. A Blair-évek persze hoztak magukkal néhány kisebb fiaskót is, mint például a Dome-ügy. De ha megnézzük más európai szociáldemokrata pártok mérlegét ebben az időszakban, a New Labouré egészen impresszív. Három egymást követő választást nyertek meg, és szerintem legközelebb is van esélyük. A skandináv testvérpártok kivételével vajon melyik baloldali párt ért el hasonló választási sikereket, büszkélkedhet ilyen eredményekkel? Hát mindenesetre a francia nem... Tudja, ami mostanában leginkább foglalkoztat engem, az az európai szociális modell jövője. Egyszer beszéltem róla Pierre Moscovicivel, a korábbi szocialista kormány Európa-ügyi miniszterével, aki azzal vádolta Tony Blairt, hogy Anglia liberális politikát folytat. Személy szerint semmi problémám Moscovicivel, de kijelentése a francia szocialisták nagyon is jellegzetes nézőpontját tükrözi - ellentétben például a német szociáldemokratákkal, akik benyomásom szerint nyitottabbak a New Labour felfogása iránt. Ezek a szemrehányások alaptalanok és nevetségesek: a New Labour igenis egy valódi baloldali párt. Elegendő csak arra emlékeztetni, hogy az elmúlt években milyen hatalmas összegeket fordított a közintézményekre. Mielőtt a kontinentális Európa problémáiba fognánk, szeretném, ha beszélnénk az európai osztály legjobb diákjairól, a skandináv demokráciákról. Mivel magyarázza sikerüket? A skandináv országok nem csak Európa legjobbjai. Ők világelsők is! Mindegyikük olyan teljesítőképes gazdaságot és társadalmat hozott létre, amely rengeteg embert foglalkoztat, és kedvező feltételeket teremt a vállalatok fejlesztéséhez, így például az új információs technológiák területén a skandináv országok nemzetközileg is az élen vannak. S ami a legfeltűnőbb: sikerült összekapcsolniuk a gazdasági eredményeket és a fejlett szociális juttatásokat. A A New Labour igenis egy valódi szegénység - és kivált a gyermekszegénység, továbbá a társadalmi egyenlőtlenség náluk a legkisebb az egész világon. Igaz, ehhez súlyos válságokat kellett leküzdeniük a 80-as évek végén és a 90-es évek elején, amelyek kemény társadalmi konfliktusokat eredményeztek. Az eredmény viszont több mint meggyőző: a jóléti reformok és a nyugdíjrendszer átalakítása teljes siker volt. Olyannyira, hogy a skandináv országok a világ azon kevés államai közé tartoznak, amelyeknek fizetőképes és önfenntartó társadalombiztosítási rendszerük van. Exportálható ez a modell? Az biztos, hogy a világ valamennyi országából nem lesz skandináv demokrácia, már csak azért sem, mivel kis országokról van szó, és nagy államokat mindig nehezebb átalakítani. Mégis, sokat lehet tanulni tőlük. Mélyreható reformokat hajtottak végre például a munkaerőpiac működésében. Angol mintára létrehozták a „mozgékony biztonság” (flexsecurity) rendszerét, amelyek nagy rugalmassággal kezelik az alkalmazás és az elbocsátás kérdését, de valamennyi, a dolgozókat érintő alapvető jog megőrzésével. Érdemes emlékeztetni hatékony családpolitikájukra is, ami egyszerre ösztönzi munkára és gyerekvállalásra a nőket. Jelentős összegeket fordítottak az oktatásra, amelynek eredményei egyértelműen megmutatkoztak a gazdasági növekedésben és a munkanélküliség csökkenésében: a kilencvenes évek végén a skandináv országok az Egyesült Államokkal azonos növekedési rátát mutattak fel. A példájukból adódó tanulság egyértelmű: reformálni és megint csak reformálni! Ezek az országok csak úgy érhették el a fejlődésnek ezt a tempóját, hogy volt bátorságuk megkérdőjelezni alapvető dolgokat. Persze legyünk mindig elővigyázatosak a divatos dolgokkal kapcsolatban: néhány évvel ezelőtt Japán bolondított meg mindenkit, aztán a rajnai modell, Hollandia stb. A modellek ritkán tartottak ki sokáig, és puszta utánzásuk távolról sem elegendő. Mindenekelőtt a saját piac strukturális elemzését kell elvégezni, és nem a szomszédoktól átvett, s azok feltételeire szabott megoldásokra hagyatkozni. Térjünk át akkor a nehezebb helyzetben lévő országokra. Kezdjük Németországgal. Gerhard Schröder 2005 augusztusában távozott a kancellári posztról. Besorolná-e őt a harmadik út reformistáinak családjába, amint ezt sejteti egy Tony Blairrel közösen aláírt nyilatkozata még 1999-ből? Gerhard Schröder politikai törekvései ebbe a logikába illeszkedtek, de sokféle okból nem tudta időben kiteljesíteni őket. Ezért elsősorban bizonyos érdekcsoportok, mint például a Németországban nagyon erős szakszervezetek ellenállása a felelős. Valójában túl későn fogadták el az Agenda 2010- et, és e program politikai hasznát már Angela Merkel fogja lefölözni. A német gazdasági és szociális rendszer egyre kiegyensúlyozatlanabb, mind nehezebben finanszírozható: az idősebb korosztálynak mes 3