Kritika 36. (2007)
2007 / 1. szám - Az európai baloldal dilemmái. Beszélgetés Anthony Giddensszel
l szóló kifizetések lényegesen meghaladják a fiatalabb korosztályoknak jutó összeget. A nők semmi segítséget nem kapnak a munkaerőpiacra jutáshoz vagy a visszakerüléshez. Ami a felsőoktatás büdzséjét illeti, nos, az egyszerűen elégtelen. A német egyetemek folyamatosan veszítenek nemzetközi megbecsültségükből. Ugyanakkor Németország nagyon jelentős nemzetközi társaságokat ellenőriz, amelyek rengeteget profitálnak a piacok globalizációja által teremtett lehetőségekből. Németország nem egy befékezett, stagnáló társadalom. Ellenkezőleg, nagyon fontos változások zajlanak: a szakszervezetek, amelyek, mint említettem, eddig a változások fő akadályai voltak, lassan-lassan átalakulnak. Az IG Metall például jelenleg tárgyal egy olyan kétéves megállapodásról, amely nagyobb rugalmasságot tesz lehetővé. Ez a döntés jó irányba mutat, mivel, ismétlem, csak a munkaerőpiacukat rugalmassá tevő országok képesek kikerülni a csávából. Az Agenda 2010 már ebben a perspektívában készült, s az első eredmények feltétlenül bátorítóak. Egész Európának nagy szüksége van egy dinamikusabb Németországra: a német nemzeti össztermék az európai negyede, egyszerűen megkerülhetetlen. Németországot jelenleg a CDU-SPD nagykoalíciója kormányozza. Vajon ez a felállás kedvez a reformoknak? Erről ma még korai lenne nyilatkozni. Nem biztos, hogy a nagykoalíció a legjobb megoldás a Németország számára oly szükséges reformok keresztülvitelére. Lehetséges, hogy az új parlamenti választások a tervezettnél korábban napirendre kerülnek. Az SPD „régi gárdája” - egy ideológiailag markánsabban baloldali irány képviselői - változatlanul őrzi befolyását. Úgy tűnik, kevéssé hajlanak másutt, korábban már bevált megoldások alkalmazására. A piachívők és a társadalmi igazságosság képviselőinek konfliktusa mindig nagy szenvedélyeket mozgósított az öreg kontinensen. Pedig ennek a két tényezőnek ki kell egészítenie egymást. A skandináv országok és Nagy-Britannia sikere csak így értelmezhető. Németországban ma több egészségügyi és oktatási reformcsomagot vitat a közvélemény. Úgy fest, eljött az ideje egy mélyreható decentralizálásnak. Felfedezhető-e ezekben a szándékokban a „harmadik út szelleme”? Nincs univerzális megoldás, külön Egy korosztály 50-60%-ának a felsőfokú képzését támogatni remek, dolog, de illúzió azt hinni, hogy az állam ennek valamennyi költségét állhatja. nősen az oktatásban nincs, minden országnak megvannak a maga hagyományai, és a rendszer csak ezek figyelembevételével működhet jól. Másfelől viszont valamenynyi európai ország ugyanazokba a problémákba ütközik: ez pedig az oktatás, elsősorban a felsőoktatás finanszírozása. Egy korosztály 50- 60%-ának a felsőfokú képzését támogatni remek dolog, de illúzió azt hinni, hogy az állam ennek valamennyi költségét állhatja. Meg kell találni az ellentételezés módját. Ebből a nézőpontból nekem a brit és az ausztrál rendszer tűnik a legigazságosabbnak. Maguk a hallgatók viselik képzésük költségeit - de a diploma megszerzése után, és nem a tanulási idő alatt, mint pl. az Egyesült Államokban. Valóban képtelenség azokkal megfizettetni az egyetemi hallgatók képzésének költségeit, akik maguk nem jutnak el a felsőoktatásba. Főleg hogy az előbbiek diplomájuk birtokában, felsőfokú végzettséggel általában magasabb jövedelemre tesznek szert. Ugyanez vonatkozik az egészségügyi rendszerre. A szükségletek olyan ugrásszerűen növekednek, hogy ezt gyakorlatilag képtelenség az állami költségvetésből fedezni. Visszatérve Németországra, emlékszem, hogy amikor a kormány legutóbb megpróbálta a tandíjat a hallgatókra terhelni, hatalmas tiltakozási hullámmal került szembe. Mégis, ha Németország valóban szeretné megjavítani felsőoktatásának színvonalát, nem lesz más útja. A tandíj bevezetése mellett viszont ösztöndíjak rendszerével kell támogatni a hátrányos helyzetűeket. Beszéljünk most Franciaországról, arról az országról, amely sokak szerint ma Európa beteg embere. Tavaly tavasszal tüntetők százezrei mentek ki az utcára, hogy tiltakozzanak egy törvénytervezet ellen, amely minimális mértékű változást jelentett volna a világ egyik legmerevebb munkaerő-piaci rendszerén. Lehet-e bármit megreformálni Franciaországban? Itt közbeszólnék, ha megengedi: szerintem Európa igazi beteg embere nem Franciaország, hanem Olaszország. Náluk lenne szükség a leghamarabb átfogó reformokra, és ott a legnehezebb elfogadtatni őket. A jelenlegi olasz gazdaság rendkívül sebezhető. Ma még virágzónak látszó iparágak, mint a textilipar, kezelhetetlen, óriási konkurenciával kényszerülnek szembenézni Kína és más feltörekvő gazdaságok részéről. Franciaországnak azért vannak komoly ütőkártyái. A közszolgáltatások - mint például a vasutak vagy az egészségügyi rendszer - jobbak, mint az angolokéi. Ha megnézzük a nagy francia gazdasági társaságok pénzügyi eredményeit, jelenlétét a piacokon, azt látjuk, hogy az ország a németekhez hasonlóan gyorsan változik, mindenesetre tempósabban, mint politikai elitjének a diskurzusa. Franciaország valójában nagy léptekkel globalizálódik, s miközben szeretné magát meggyőzni arról, hogy megúszhatja, a valóságban nem is próbál meg ellenállni neki. Mitől revelatív mégis a CPE- szerződésa kezdő munkavállalók könnyebb elbocsátásának lehetőségét megteremtő, 2005- ben éles tiltakozást kiváltó jogszabály-a ford. a francia társadalom bajait illetően? Ez a konfliktus megmutatta a francia, a német és az olasz gazdaság egyik gyenge pontját, ti. a munkaerőpiac jelenlegi szegmentáltságának a hátrányait. Ez a szegmentáció gazdasági értelemben a hatékonyságot romboló tényező, társadalmilag pedig igazságtalan. Egy olyan erősen támogatott munkaerőpiacon, mint a francia, a leginkább kreatív foglalkozások nyújtják a legkevesebb biztonságot a foglalkoztatottaknak. Sőt ezek az alkalmazottak gyakran külföldről érkező munkavállalók konkurenciájával is kénytelenek szembenézni. A jelenlegi rendszer tehát súlyos egyenlőtlenségek forrása. A francia kormány azonban súlyos hibát követett el a CPE-üggyel: a fiatal munkavállalókra irányuló, korlátozó jogszabály elfogadása azt a benyomást keltette, hogy nekik kell a reformok összes terhét hordozniuk. Pedig a francia munkaerőpiac egészének kell átalakulnia. Amikor ezt mondom, tökéletesen tisztában vagyok a feladat nehézségével egy olyan országban, ahol az emberek az utcára mennek egy szimpla igen vagy nem miatt. A konfrontációnak ez a kultúrája kétségtelenül akadály a reformpolitika útjában - olyasmi, ami sokkal kevésbé van jelen Nagy-Britanniában, Németországban vagy a skandináv országokban. Ha Franciaország nem reagál nagyon gyorsan, nem tudom, képes lesz-e fenntartani híres „társadalmi modelljét”, amelyhez olyannyira ragaszkodik: túl kevés ember dolgozik ahhoz, hogy a jelenlegi nagyvonalú társadalmi juttatásokat finanszírozzák. Milyen megoldást javasolna? Nagyon egyszerű: a franciáknak tudomásul kell venniük, hogy tovább fognak dolgozni. A jelenlegi 55-60 éves nyugdíjkorhatár nagyon alacsony. A munkaerőpiacnak nyitottabbnak kell lennie a fiatalok felé. A nőknek szintén lehetővé kell tenni, hogy többet dolgozhassanak. E téren egyébként Franciaország, ahol nagyon sok gyermektámogatási intézményt hoztak létre, jobb helyzetben van, mint Németország - egyebek mellett azért is, mert termékenységi rátája messze meghaladja nagy szomszédjáét. Ám a legutóbbi válságnak nem feltétlenül csak negatív következményei lesznek. Gyakran van úgy, hogy egy ország hullámvölgybe kerülve találja meg a szükséges energiát a felemelkedéshez. Nagy-Britanniában közel húsz évre volt szükség az igazán számottevő változásokhoz. A 7 2007. január