Kritika 38. (2009)
2009 / 11. szám - Horváth Csaba: Az arány illúziója. Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent
2009. november Az arány illúziója Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent Krasznahorkai László új kötete első megközelítésben ember és művészet viszonyát járja körül. A történetek hősei túllépve saját emberi kisszerűségükön létrehoznak vagy megértenek egy műalkotást, mely túl van ugyan az egyéni életükön, ám amelybe saját létük is belesimul. Ez a megállapítás máris problematikus: nem minden történetnek ember a hőse, az elsőnek például egy madár, másrészt sokszor egy műtárgy létrejötte vagy megértése, esetleg a műtárgy újjáéledése áll a középpontban. Ebben az esetben az alkotó ember csak egy szereplő a sok közül az alkotás különös folyamatában. Krasznahorkai László sohasem volt könynyen olvasható író. A szerző számára a Sátántangó óta minden könyve a kompozícióval való küzdelmet, a szerkezet újragondolását is jelenti. S ez a mondat, a regény, a szöveg szintjén egyaránt érvényes. Krasznahorkai világa nem adja magát könnyen. S ezt a fülszöveg is megerősíti. A kötet szinte valamennyi elbeszélése egyetlen végtelennek tűnő mondatból, a részletek egyre árnyaltabb, megvesztegethetetlenül elszánt kibontásából áll, melynek sodrásában Krasznahorkai László egyforma virtuozitással hozza létre és érzékelteti a történetek végzetes drámaiságát, fájdalmát és rezignált iróniáját. Ha Ottlik szerint az író a létezésiparban dolgozik, úgy Krasznahorkai a létezés nehéziparában érdekelt. A művészet a létértelmező funkciót esztétikai konstrukcióban, nem pedig ok-okozati sorok felállításában tárja elénk. Míg a tudomány létértelmező modelljei a matematikától a filozófián át a teológiáig egy olyan úton vezetik végig az érdeklődőt, amelynek során az retrospektív módon belátja az út elején kiindulópontnak vett hipotézis igazságát, a művészet a szerkezet felismertetése közben folyamatosan jelen idejű élményt is nyújt. A Seiobo járt odalent olvasása közben nem feltételezzük, hanem felismerjük azt a kompozíciót, amely az egyes fejezeteken át a kötet egészének a végére összeáll. S ezzel párhuzamosan az olvashatóság problémája önmagában is művészetfilozófiai kérdéssé tehető: ez a nem könnyű olvasmány mintha akkor pörögne fel, amikor kirajzolódni kezd az egész kötet szerkezete. A Seiobo járt odalent egy ásatáson feltárt városra emlékeztet, amelynek lassan kilátszanak a földből a falai, s nemcsak az egyes házak, hanem az egész település is megmutatkozik. Nem új megoldás Krasznahorkainál, hogy magát a művészetet, illetve a művészetről való beszédet helyezi a középpontba. A művészet egyszerre modellezi a létet, mint a szertartás, s próbálja megérteni azt, mint a tudomány. Nem véletlenül jelenik meg olyan sokszor a szertartás a művészet kapcsán, méghozzá jellemző módon nem az európai, hanem a keleti kultúrák szertartásai. Ebben nem csupán Karasznahorkai személyes érdeklődése, hanem éppen a szertartás felfoghatatlan, mégis átélhető személytelensége nyilvánul meg: az ember úgy válik valamilyen magasabb egység részévé, hogy ezt az egységet felfogni nem, csak átélni képes. A művészet függetlenedik a művésztől. A művész esendő, emberi, olykor kisszerű, néha nevetséges, ám arra képes, hogy a művészet tárgyában meglássa azt, ami őt a létezéshez köti. S itt kapcsolódik össze a művész az értelmezővel. A zseniális értelmező nem létrehozni képes a műalkotást, hanem meglátni abban azt, amiért létrehozták. Életre kelti, funkciójába helyezi a művet; a novellákban a megszállott műkedvelők is művészeknek számítanak. S ha a zseniális értelmező élővé teszi a műtárgyat, s így a művészetet, akkor a restaurátor lesz a legtökéletesebb műértelmező. Nem véletlenül szerepelnek a novellákban a művészek mellett a megszállott műkedvelők. S ha a zseniális értelmező élővé teszi a műtárgyat, s így a művészetet, akkor a restaurátor a legtökéletesebb műértelmező. A restaurálás a tematika és a motívum szintjén is nagyon fontos a Seiobóban. A műalkotások újraélesztése Krasznahorkai kötetében NEM FELÚJÍTÁS, HANEM ÁLLAGMEGŐRZÉS, így, csupa nagybetűvel. Nem véletlenül mondja ki ezt a buddhista szobrot restauráló japán restaurátorcsoport vezetője. A cél ugyanis nem csupán a tárgy helyreállítása, a fizikai megújítás a lét megőrzését szolgálja. Nem műtárgyakat állítanak vissza eredeti állapotukba, hanem a tárgyakban megjelenő, a művészet által megkomponált világot akarják a tárgyak számára adekvát létezési formaként visszaadni. A restaurálás célja tulajdonképpen az idő megállítása. 9