Kritika 38. (2009)
2009 / 12. szám - Almási Miklós: Othello a Vígben
18 Othello... a vigcen Az utolsó tapsrendi felállásnál Jago (Fekete Ernő) marad ,egyedül a színen, az előzőben Othello (Nagy Zsolt). Nem véletlenül: ebben az előadásban ez a páros a főszereplő. (Rendező: Eszenyi Enikő.) Igaz, azt is mondhatnám, hogy minden szál Fekete Ernő kezében van, mindenkit ő mozgat - ő a nagy manipulátor, akinek Othello a legjobb médiuma. Persze túlzom, Fekete Ernő nem is bírná szuflával ezt az óriás terhelést, meg a játék egyensúlya másképp alakul. De ketten elviszik ezt az előadást: kénytelen vagyok arra gondolni, hogy Othello hihetetlen átváltozása hipnotikus transzban következik be, és hogy ez azért van, mert Jago tiszta arcának - a látszatnak - nem lehet ellenállni. De hadd ne kapkodjam el e meggyőzően kidolgozott, maszszív előadás beszámolóját. Nagy Zsolt majdnem végig fehér férfiként játssza a drámát. Bejelentkezésekor - a rivalda szélén - felken arcára némi bokszot, jelezvén, hogy eddig így szokták, most másképp fogják... Ami jó húzás - hiszen mindenkit utolérhet a zöld szemű szörny. Csakhogy Othello a gyilkosságnál „visszaalakul” mórrá: feketére kent felsőtesttel fojtogatja a fehérbe bugyolált Desdemonát. Sokértelmű transzformáció, de a kérdés ott motoszkál a fejemben: csak akkor néger ez a parancsnok, ha tökéletesen átjárta az őrület? Persze hogy nem így van, de mint néző, így is nézhetem. Nagyobb gond a szövegbeli négerezés: Márton László fordításában nem mórról (arabról) beszélnek, hanem négerről. Veszekedésekben pontos - például Brabantio így szidja Othellót - másutt viszont ez a negritude sokat ellop az Othellofigura kétértelműségéből. De ez csak kekeckedés, Nagy Zsolt robusztus játékban építi fel az átalakulást a józan hadvezértől az elvakult gyilkosig. Mert már induláskor jelzi: Othello igazi betegsége az emberismeret tökéletes hiánya. Nem képes észrevenni, ki barátja és ki ellensége, még feleségében sem ismeri fel a kivételes tisztaságot. Mindenkit félreismer, még önmagát is. E deficittel adja önként Jago kezére magát. Emellett csupán egyetlen hírforrásra hallgat: Jago sugdosására, eszébe se jut lecsekkolni, másoktól informálódni, hogy vajon tényleg így áll a dolog Cassióval, Desdemonával? Ha egy hadvezér tesz ilyet, az szakmai vétség, csatát veszíthet egy ekkora információdeficiten. Tragikus vétség... Nagy Zsolt a szenvedély belső munkájára koncentrál: Jágót faggatja, de nem az asszony tisztaságának bizonyítékára lenne kíváncsi - az egy pillanatra sem érdekli. Neki a megcsalatás bizonysága kell, csak az lenne képes megnyugtatni, ezért csüng, mint morfinista Jagón, hipnotizőrén. így tartoznak össze ők ketten, egy kevésbé infantilis férfivel szemben Jago hiába vetné be intrikáit, mint ahogy Othello csak Jagóval szemben fegyvertelen, sziámi ikrek. Ez az értelmezés jelentős analitikai előny, de egyben kamaradrámává is teszi a tragédiát: a színpadi gépezet négy főalak közé szorítja a drámát... Ez a kölcsönös függőség, a drámai középpont kettősségének kiemelése Eszenyi rendezésének egyik nagy újítása. Ugyanakkor Fekete Ernő túl racionális, mindent előre bejelent, cinizmusa az első perctől fogva ugyanolyan, mint a végső őrjöngésben: nem látom benne azt az embert, akit magát is elsodor saját szenvedélye, szinte homoerotikus viszonya Othellóhoz. Desdemonát Béres Mára formálja. Törékeny lánynak látszik induláskor, bár nem az: úgy lázad fel apja ellen, hogy az öreg majd megfullad mérgében. Persze, neki is van vakfoltja - nem veszi észre, mi megy végbe férjében, mindig a legrosszabb pillanatban jön elő Cassio kérésével, nem érzi, hogy közeledik a romlás. A játék végére aztán kiderül, hogy kemény nő, feláldozzák, de ő maga nem áldozat. (A gyilkosságjelenetben - birkózás - Othello alig bír vele...) Börösök Enikő (Emilia) nagyszájú katonanő, okítja is a férfinézőket, hogy mit mulasztottak el, odahaza vagy vendégségben. Akkor is súlya van, ha tréfálkozik. Varjú Kálmán Cassiója meglepett zsonglőr módon bánik a figura kétértelműségével - korlátolt katona és okos férfi - hiteles. A rendező színészválasztása tökéletes: józan férfi egy pillanatig se lenne féltékeny egy ilyen elvágólagos katonára, vagyis figurája - mellékesen - a mór tragikus vakságát jellemzi. A leszámolás utáni Othello tétova, magát vesztett üres ember, megkapó színházi pillanat. Viszont Desdemona hálóba csomagolása és magasba húzása, hogy ketten egymás hulláján forogjanak fenn a magasban zavart. Ez az akrobatikus poén ugyan látványos (és minden korábbi játékmegoldásával szakító) műelem, de egyben elveszi Othello késői katarzisának erejét. Magyarán: semmi funkciója, csak eltakarja a lényeget - az igazi Othello-arc felvillanását. Ám az is lehet, hogy a rendezés úgy gondolta, e drámában ennek a hősnek nincs katarzisa - „ennyire vak ember nincs...” - és akkor minden rendben is van. A négy főalak körül a katonai tábor hangulata él, egy-egy profi módon koreografált mini akciójelenet filmidézetre emlékeztet, pontos és rásegít a drámaiság rejtett rétegeire. A rácsokból épített díszlet (Árvai György munkája) a paranoia bezártságára segít asszociálni: a vasajtók csapódása a szűkölő teret érzékelteti, a mór egyre kisebb köröket fut, keringése jelzi, hogy képtelen e zsigeri szenvedély szívóerejéből kiszabadulni. A jelmezeket meghívott főiskolás „munkacsapat" tervezte (Ferenczi Réka e. h., Kurdi Rebeka e. h., Szabados Luca e. h.). Eszenyi rendezésének legmélyebb rétege a férfiféltékenység mélységének bemutatása, az elállatiasodás folyamata, amikor Othello már veri Desdemonát, és csak kurvaként képes asszonyával szólni. A játék annak a kérdésnek pereméig megy el, hogy miért követel vért e szenvedély? Ami elsőre naiv kérdés, valójában - ha utánagondolsz - valós probléma: megannyi gyilkosság, öngyilkolás, pusztítás hozná rá a szociológiai választ. A kérdés, hogy miért más a macsó (infantilis) féltékenység - így, csupán megpendítve, de jelenbe hozva - hatásosabb. Az őstermészet, az erőfölény, a hirtelen felvillanó intim magány, a hiú sértettség - mi még? - mind szót kér benne - persze kifejletlenül. Majd a ruhatárban gondolkozhatsz rajta... Például azon, hogy a nagy macsók belül mennyire gyengék... Jó évadnyitás, tömény színház. ALMÁSI MIKLÓS 2009. december