Kritika 40. (2011)
2011 / 4. szám - Tarján Tamás: Talpramagyar Sándor
2011. április ról a papír Ónodi játékában ez a minijelenet valóságos életprobléma: tényleg, van még egy pár éve, miért savanyodjon páros magányban valami sivatagban? De máskor is újít: mikor a jó társaság leleplezi - okostelefonokkal visszajátsszák ármánykodásait - szerepe szerint összeomlik, csakhogy Ónodi ezt nem látványosan hozza, csak mintha letörölte volna sminkjét: végre emberi hangon szólal meg. Innen értem meg korábbi viháncolásait - azok cserélhető maszkok voltak, ez itt a játszma végén az igazi. Vagy ez sem? Na, ettől jó, amit csinál: kiismerhetetlen, velejéig kétértelmű ez a figura. Máté Gábor (Oronte), a titkos költő nemcsak megsértődik barátja őszinte kritikáján, de akár halálba is kergetné Alceste-t (bíróság stb.). Nála a maszk és arc állandóan átúszik egymásba, még álruhája sem igazi. Ismerős figura, naná. Fullajtár Andrea fél liter ásványvízzel a kezében, trendi szerelésben (hátizsák, rövidnadrág - kosztüm, Szakács Györgyi m. v.) caplat be, férfiasan ő is szemtől szembe mondja el barátnőjének, hogy mit pletykálnak róla a háta mögött. Csupaszív kígyó. Mikor udvarolni próbál Alceste-nek, feláll a szőr a hátamon - igaz, itt szerepe szerint kiadja magát, de (ugyancsak szerepe szerint) ez a spiné képtelen emberi nyelven szólni - Fullajtár teljesítménye a pompás egyénítés. (Csak megjegyzem, hogy az ő kiszámított őszintesége is ironizálja Fekete Ernő halálkomoly őszinteségét: mindketten „szemtől szembe” mondják az „igazat” - de micsoda különbség! Ilyen apróságokban is megcsillan a rendezés nagyszerűsége...) Tenki Réka (Éliante) ugyan szerelmes Alceste-be, de ha ez nem megy, kedvesen belesimul egy másik szerelembe, ilyen is van. Halk, villanásokban prezentált szerelmi kortörténet. Kocsis Gergely (Philinte) élő figurává tudja varázsolni a „bizalmas” szerepét. Ja, és szépen mondják a verses szöveget (Petri György fordításában) - ma már ez passzé, külön öröm, hogy itt érthető és dinamikus ez a nyelvi játék. A darabot egyvégtében - szünet nélkül - játsszák, másfél órában. Zsámbéki-rendezést még nem láttam ilyen kiáltványszerű rövidséggel. Az utolsó jelenetben Alceste disszidál. Már a játék folyamán készülődik, zsákjába gyűjti kacatjait (könyvek, könyvek!), aztán kis targoncára pakol mindent, s végül egy kunyhóban látjuk viszont, petróleumrezsón főzne valami levest. Csakhogy az emigráció nem valahová tartott, hanem a semmi szigetére: bár a miénkből, de ő egyben minden társadalomból kilépett. Mellette egyszeregyszer bevillan a csókolózó pár (Kocsis Gergely és Tenki Réka) - hogy jelezze: ez a világ azért megy tovább, ki nem szarja le, hogy van egy ember, aki nem lájkolja a hazugságot? De a záróképnek más jelentése is van. Mert egy-egy filmkocka erejéig - másik villanássorban - a kunyhó melletti képzelt térben ott kuporog Flipote (a törékeny Tóth Anita), kvázi a rémület angyalaként. Film noir. Zsámbéki „abgangja” (februártól már nem igazgatja a Katonát) nagy dobás, beleégetődik emlékezetünkbe. ALMÁSI MIKLÓS 27 Kovács Márton/ Mohácsi István/Mohácsi János: Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe -1s Karinthy Frigyes a kilencven- kilenc éve, 1912-ben megje- JL V lent így írtok ti paródiáival szinte csakis az élő magyar irodalmat célozta be. Az első ciklust, a Magyar antológia sorozatát Adyval kezdte, Füst Milánnal, illetve az újdonsült hazai kabaréval fejezte be. Ez utóbbi kettő közé azonban beszúrta a Tartalomban Petőfi Sándor, a petőfi, a 44. oldalon viszont Talpramagyar Sándor címmel jelölt irodalmi karikatúrát. Úgy vélhette: Petőfi Sándor nélkül a kortársak körképe sem teljes. Petőfi mindig kortárs. Petőfi és költészete mindig, mindenütt felbukkan, ahol megsűrűsödik az élet. Legyen szó a Nyugat folyóirat hőskoráról vagy a 2010-es évek Nemzeti Színházáról. Az Egyszer élünk bemutatója részben visszahozza e színház deszkáira a repertoárról kényszerűen levett - két érdekes, sikeres, vitatott változatban is színre vitt - János vitézt, mivel az új darab a daljáték műkedvelő eljátszásának apropójából szerveződik. Először 1946-ban veselkedik neki egy lelkes falusi csapat, hogy a korábban betanult operettet ismét előadja. Mivel a készülődés során elfajuló csetepatéba keverednek a közeli orosz laktanya lányokra, asszonyokra kiéhezett katonáival, többségük a Gulag egyik rettegett táborába való elhurcolással bűnhődik. Keserves rabságuk során, évek múltán a tábor élén álló tisztek óhajtanák látni tőlük a színművet, mivel ők, úgymond, „Sándor bácsitól”, a szeretve őrzött emlékű, á la Barguzin - szibériai földre keveredett, Petrovics nevű magyar költőtől hallották és betéve meg is tanulták magyarul a gyönyörű mesét. Meglepődésük dührohamba vált, amikor azt kell tapasztalniuk, hogy a jó magyarok nem a felező tizenkettesekbe foglalt történetet, hanem a Heltai Jenő-féle, Kacsok Pongrác által megzenésített átiratot vágták be (vagyis Jancsi és Iluska igazi szerelmének klasszikus szövegét bizony nem tudják). Harmadjára a hazakeveredett színköri tagok egy 1960-hoz közeli esztendő november 7-i ünnepségén oltják, ontják ismét a saját életüket a János vitéz jeleneteibe. Életüket és halálukat. Ki él közülük, ki nem. Abszurdba hajló modern mese ez a javából (bár alapötlete Mong Attila: János vitéz a Gulagon című oknyomozó lovasberényi krónikájából származik). Ahol nők, férfiak egy jámbor csapatát teherautóra rakhatják, és évtized Talpramagyar Sándor