Kritika 44. (2015)
2015 / 9-10. szám - Bolvári-Takács Gábor: "Szilenciumomat hatályon kívül helyezni szíveskedjék". Darvas Iván levele Aczél Györgyhöz, 1961
2015. szeptember-október i egyéb szervezet tagja. Jóllehet, mint említettem, se szocialista származásom, sem addigi neveltetésem, sem kiforratlan, anarchisztikus, labilis világnézetem és magatartásom nem „predesztinált” arra, hogy a felszabadulás után különösebb jótéteményekben legyen részem, mégis a néphatalom, megalakulása pillanatától, minden lehetőséget megadott nekem, hogy a bennem forrongó ösztönök, vágyak megnyilvánulhassanak. Ingyen végeztem el a főiskolát, még másodéves növendék koromban fővárosi színházi szerződéshez jutottam, s pályára lépésem pillanatától kezdve dédelgetett és élvonalbeli feladatokkal elhalmozott, elkényeztetett művésze voltam hazámnak. Színházaink államosítása pillanatában egy csapásra duplára emelkedett a fizetésem, filmgyártásunk fellendülése idejében elhalmoztak a rendezők jobbnál-jobb szerepekkel. Dúskálhattam, válogathattam a felkínált feladatok között. Sok-sok pénzt kerestem, és azt hiszem, még többet költöttem. Ha időközben, a tíz év alatt, míg színész voltam, mestereim és barátaim útmutatásával, nyilvánvalóan szakmailag fejlődtem is s komoly szakmai tudásra is tettem szert, ez a tudás mégsem óvott meg attól, hogy az életben megbukjak. Bátyám 1955-ben belekeveredett egy kémkedési ügybe, melynek következtében 10 évi börtönbüntetésre ítélték. Ami ezután történt, az a Miniszterhelyettes elvtárs számára nyilvánvalóan éppúgy ismeretes, mint bárki más számára, hisz sajnos napihír lett belőle, sajtó, nyilvánosság és az államvédelmi szervek foglalkoztak az üggyel. Ami saját személyemet illeti, a Katonai Bíróság a feljelentési kötelezettség elmulasztásáért (ha nem is hivatalosan, de kifejezetten művészi kvalitásaimra való tekintettel) csak 1 évi börtönbüntetéssel sújtott, de még ezt a büntetést is 3 évi próbaidőre felfüggesztette, azzal az igen komoly figyelmeztetéssel, hogy ez volt az utolsó eset, amelynél figyelembe vették egyéni enyhítő körülményeimet. Sajnos még ez a figyelmeztetés is hasztalannak bizonyult számomra. Az a lelki és világnézeti labilitás, amely talán táptalaja is lehetett művészi szabadosságaimnak, de talán még művészi sikereimnek is, a magánéletben, illetve sajnos a közéletben, igen szomorú sorsra juttatott. Bizonyára Ön is ismeri ezeket az életstációimat. Bátyámat 1965. okt. 30-án kiszabadítottam a börtönből. Bátyám ekkor arra igyekezett rávenni, hogy ugyanazzal az autóval, amellyel elhagyni készült az ország területét, én is vele szöktem. Azzal érvelt, hogy bűncselekményemért súlyosan meg fognak büntetni, míg Nyugaton nyelvtudásommal könnyen elhelyezkedhetnek. Minden rábeszélő készségét latba vetette, hogy magával vigyen. Bátyám azonban egyedül disszidált, én itthon maradtam. Törvényeink értelmében meg is büntettek, börtönbe kerültem. Tudom, jól tudom ma már, milyen súlyos bűnt követtem el 1956-ban, midőn az államrend ellen fordultam. Hadd fűzzem azonban hozzá - s itt térnék rá tulajdonképpeni kérésem indoklására - hogy az akkori zavaros helyzet (1956. okt. 30.) nálam politikailag és világnézetileg jóval megalapozottabb és képzettebb embereket (színészeket, írókat, politikusokat) is megzavart és rossz útra sodort. Sok-sok példa adódnék erre önként, azonban ezek az esetek az Ön számára nyilván épp oly ismeretesek, mint az én számomra. Ráadásul pedig, illetve elsősorban és csaknem kizárólagosan, családi kapcsolataim, nevezetesen az édestestvérem sorsa feletti gond vezettek tetteimben. Ha labilis lelkialkattal rendelkező, könnyen befolyásolható, minden impulzusra, akár jó, akár rossz helyről jött legyen, azonnal és csak ösztönösen reagáló, politikailag képzetlen, kiforratlan világnézetű, jellegzetes ún. - rossz értelemben vett - „művészalkat” is voltam, akit részint hajlamai, neveltetése, részint körülményei még bűncselekmény elkövetésére is képessé teszik, mégis - s ezt legőszintébben és leghatározottabban állítom - itt éreztem magam itthon, s ezt az államrendet, az épülő szocializmust éreztem magaménak, úgy érzem, egy egészen csekély és elenyésző mértékben, de az én tehetségem, az én munkám is nyomot hagy majd hazám életében. Éppen azért maradtam itthon, mert itthon akarok számot adni tetteimről, elvégzett munkámról éppúgy, mint elkövetett bűncselekményeimről, mert idetartozom akkor is, amikor két kézzel méri rám hazám az áldást, de idetartozom akkor is, amikor számot kell adni és felelősséget kell vállalni hibáimért, vétkeimért, bűncselekményeimért is, így hát börtönbe is kerültem. De még - teljesen igazságosnak érzett - börtönbüntetésem tartama alatt sem éreztem magam egy percig sem, hazám és a szocialista rend ellenségének. Meg kell mondanom, hogy ezt a börtönben - kevés kivétellel - nem is éreztette velem senki. Csak midőn (10 hónappal büntetésem letöltése előtt, kegyelemmel) huszonkét hónap után kiléptem ismét az életbe és azzal a reménnyel mentem el a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályára, hogy volt felettes hatóságom is talán megbocsájtóan nyújtja ki felém kezét, csak akkor és csak ott közölte velem elsőnek Meruk Vilmos főosztályvezető elvtárs, hogy a néphatalom engem ellenségének tart és ezentúl annak is kezel majd. Nem tagadom, ez igen mélyen érintett és súlyos lelki és lelkiismereti válságba sodort.10 Újabb csapást jelentett számomra, hogy kiszabadulásomkor értesültem csak arról, hogy feleségem11 sem óhajtja többé fenntartani velem a házassági köteléket. Rövidre rá el is váltunk. Segítő kéz nélkül, teljesen kiszolgáltatottan, teli bűntudattal és gátlással, két nehéz börtönévvel a hátam mögött, lakás nélkül (lakásomat időközben elvették), pénz nélkül, barátok nélkül, betegen, teljesen talajtalanul álltam ott. Elhelyezkedtem a földalatti vasút építkezésénél mint segédmunkás. Onnan egy kézműipari vállalathoz kerültem mint bedolgozó, onnan pedig két hónapi munkanélküliség után, 1960. március 1-jén jelenlegi munkahelyemre (MUTEX, Bp., VII. Damjanich u. 38.), egy műanyag feldolgozó üzembe kerültem, ahol betanított gépi munkásként, igen egészségtelen körülmények között (mérgező PVC-por) már több mint egy éve végzek (legalább is számomra) igen nehéz fizikai munkát. Főnököm, Herz István kartárs szerint, munkámat mégis becsülettel és jól elvégzem. Ennek ellenére, ha nagyritkán volt színész kartársaimmal találkozom véletlenül, minduntalan arról tájékoztatnak, hogy a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályán igen kedvezőtlen kép alakult ki személyemet illetően. Úgy tájékoztatnak, hogy a Színház Főosztály vezetői meg vannak győződve arról, hogy nem dolgozom sehol, hanem barátaimmal, illetve barátnőimmel tartatom el magam, hogy úton útfélen rendszerellenes megnyilvánulásokat teszek, hogy botrányos magánéletet folytatok stb. stb. stb. Természetesen nem áll módomban, hogy az említett volt színész kartársaim magánjellegű tájékoztatásait minden esetben leellenőrizzem és utánajárjak, vajon a Színház Főosztály vezetői valóban ebben, vagy ehhez hasonló hitben élnek személyemet és magatartásomat illetően, vagy csak az említett volt színész kartársaim fantáziájában él-e ez a kép, a Színházi Főosztály vezetői pedig valójában igen jól ismerik való körülményeimet. A kétség azonban, hogy a Színház Főosztály vezetőit esetleg mégiscsak helytelenül tájékoztatják egyesek jelenlegi magatartásomról, mégis csak arra késztetett, hogy jelen levelemben ezekről a fájdalmakról is beszámoljak a Miniszterhelyettes elvtársnak. Ismétlem, kiszabadulásom pillanatától kezdve dolgozom, két hónap kivételével (1960. jan. és febr.), ezalatt sehol sem sikerült elhelyezkednem, még segédmunkásként sem. Mindvégig fizikai munkát végeztem. Hogy rendszerellenes megjegyzéseket tennék, reakciós politikai vicceket terjesztenék, oly badar vád, hogy egyedül abszurditása is cáfolja már. Kiszabadulásom óta még a lehetőségét is kínos igyekezettel kerülöm egy olyan szituációnak, amely azt a látszatot kelthetné, mintha magatartásom a legcsekélyebb mértékben is illojális lenne rendszerükkel szemben. Hogy botrányos magánéletet folytatnék, egyszerűen rágalom, nem igaz. Nemrég nősültem, feleségül vettem az embert, aki két évvel ezelőtt, a számomra legnehezebb időben mellém állt, s minden hibám, s minden őt ért hátrány ellenére is kitartott mellettem, s azóta is csendben, boldogan élünk1. Ismétlem, nem tudhatom, milyen kép alakult ki rólam és magatartásomról a Színházi Főosztály vezetőiben, s csak azért rabolom el a Miniszterhelyettes elvtárs idejét ilyen bátran, mert úgy vélem, az én szempontomból nézve döntő fontosságú, hogy a Miniszterhelyettes elvtárs a valóságnak megfelelő képet nyerjen jelenlegi magatartásomról; sőt, tovább megyek, úgy érzem, a Miniszterhelyettes elvtársra tartoznak még legbensőbb vívódásaim is. Nem óhajtom a két esetet még a legtávolabbról sem párhuzamba hozni, de tudom, hogy a Miniszterhelyettes elvtárs is börtönviselt ember, és ezért azt remélem, jobban éri majd meg mint más. Számomra maga a börtönbüntetés és az azt követő kétévi mellőztetés hatalmas kisebbségi komplexummal járt. Régi barátaim elfordultak tőlem, legszűkebb családi körömön kívül senkinek sem kellek többé, életem értelme és célja, a színház, tabu, zárt terület, ahonnan ki vagyok tiltva, felettes hatóságom vezetői hazaárulónak tartanak. Idegen lettem és kitaszított. Nem tagadom, igen nagy megrázkódtatás, igen nagy, keserű önvizsgálatra késztető keserves idő ez számomra. Sok minden lehámlott rólam ezalatt, hiúság, kényelemszeretet, felelőtlenség, könnyelműség, és elsüllyedtek a vágyak is. Nem vágyom ma már másra, mint hogy valaki elfogadja, megragadja segítségért kinyújtott kezemet és megbocsásson végre, hogy újra azt érezhessem, hogy ha botlottam is, de igényt tart még rám a Magyar Színészet, hogy talán éppoly hasznos tagja lehetek, még egyszer társadalmunknak, mint bűncselekményem elkövetése előtt, hogy nem kell hogy végleg elkallódjék a tehetségem, hogy tisztességes, becsületes munkával, mindenkor lojális magatartással visszanyerhetem még egyszer a valamikor belém vetett bizalmat és helyem lehet még a hazámban. Ismétlem, semmi más vágyam nincs, mint hogy olyan építőmunkával bizonyíthassam be igaz megbánásomat, amelyhez értek is. Nincse-