Literatura 11. (1936)

Rónay Mária: Négyszem közt Megyery Ellával

NÉGYSZEM­KÖZT Megyery Ellával A magyar újságírónők között Megyery Ella az egyetlen „grande riporteuse“, aki — mint a külföldi, főleg amerikai asszony-zsurnaliszták — majd mindig a világot járja és mind­untalan más és más kontinensről írja színes tudósításait. Könyvei is mind ilyen „nagy riportázsok­ a távoli országokról, amelyeket férfiasan éles szemmel lát, és női intuicióval érez meg egyúttal. Ezért tud többet mondani róluk, ez a kettősség teszi különösen dússá, színessé az írásait. Most átmenetileg éppen itthon van afrika útjai után, amelyről most jelent meg új könyve; a Kanári-szigeteket, Ma­deirát és Portugáliát járta be, most Ugandába készül, az Egyenlítőhöz, de közben útnak indul St.­Moritzba és onnét Genfbe megy, hogy részt vegyen a Népszövetség tárgyalásain. — Rendkívül érdekes a külpolitika, — mondja élénken, — az utazáson kívül poli­tikával foglalkozom legszívesebben. Már voltam képviselőjelölt és talán leszek még képviselő is . .. Ez a kijelentés egy szépvonalú, rúzsos szájból hangzik el és a kéz, amely a komoly politikai cikkeket írja egyik napilapunkba: gödröcskés, finomujjú, puha asszonykéz. S ugyanez a bársonyos asszonykéz fogja keményen egy sokrétű, gazdag heti magazinnak, az Ünnep­nek a gyeplőjét is. A férfias intellektust hangsúlyozot­tan nőies külső rejti. Ahogyan dekoratív piros selyem pongyoláját hamvas dekol­tázsa fölé húzogatja, vagy vöröses-szőke haját igazgatja és sötét szemét kivillantja pillái alól: szubretnek vélnéd. Mozgása, hangja, hangsúlyozása: a nagyon kényez­tetett asszonyé. Lényének ez a duplicitása az, ami az első pillanatokban megkapja a vele szemközt állót. — Igen, százszázalékos nő vagyok, — mondja, — de ennek sajnos sok hátrá­nyát látom és ezért nem szeretnék nő lenni. Éppen egy politikai cikk írásával van elfoglalva. Jól olvasható, karakterisztikus, nagybetűs ceruzaírással telerótt papírlapok hevernek előtte. — Sohasem írok gépen és nem is íróasztalon, ez a férfi az íróasztalom, — mutat kacagva egy nagyméretű, kemény kartonra ragasztott férfiarcképet, — ezt tartom az ölemben, erre teszem a papirost és csak ceruzával írok, lehetőleg fekve, mint Lagerlöf Zelma. — Borzasztóan el vagyok foglalva, — meséli, — a folyóirat-szerkesztés renge­teg munkát ad, aztán a napilapomnak is tíz cikket kell írnom havonta. Engem is száz kézzel kellene ábrázolni, mint Ponson du Terrailt. Amikor itthon vagyok, csupa strapa az életem. De annál kevésbbé hajszolom magam, ha úton vagyok. Ha meg­éhezem, eszem, ha álmos vagyok, lefekszem. Ilyenkor felfordulhat tőlem a legna­gyobb szenzáció is. Különben sem az írás nálam a fő cél, hanem az utazás. Az írás tulajdonképpen alibi, ami arra kell, hogy többet láthassak, közelebb férkőzhessek, a dolgokhoz és megengedhessem magamnak ezt a nomád életet. — Mi hajtja mindig útra? Valami nagy élményt keres? — Hogy mondja Goethe? — kacag fel, — „az ember nem azért utazik, hogy

Next