Magyar Géniusz, 1899. (8. évfolyam, 1-52. szám)

1899-07-30 / 31. szám

, hogy téged, a haza büszkeségét is koczkára tettek ?! Alig tudta Petőfi lecsendesiteni Lisznyait: — Hagyd el Kálmán, itt most az én he­lyem; itt kell most babért keresni mindnyájunk­nak — s meglásd, az én pegázusom az ágyuk zenéje közt csak uj tüzet nyer. Medgyes és Nagy-Selyk közt Petőfi sze­kere — melyen egy más honvédtiszttel ült — nagy csapat gyalog- és lovasszékelységgel talál­kozott. Petőfi a vezérlő őrnagygyal beszélge­tésbe bocsátkozott s ezalatt a másfélezernyi egész csapat a szekér közelébe érve kíváncsian hallgatta a társalgást. — Mi a neve százados urnák ? kérdi el­válás előtt az őrnagy. —­ Én Petőfi vagyok. — A poéta? kérdi egy erős hang a hu­szárok hátulsó soraiból. — Az vagyok, válaszolt Petőfi. E szóra, mint varázsintésre, megriadt a hallgatag völgy s másfélezer éljen összeolvadt hangja dördült végig a hegyek közt. Aztán az egész tömeg áradat gyanánt tódult a szekérhez, melyben Petőfi kigyult arczczal s megindulástól mintegy átszellemülten állott és levett sapkával nyújtotta kezét a feléje tolongó székelyeknek. MISS VANDA. LDJ im LDJ LTU LDJ ITLI LAJ Irta: FODOR GYULA. — Iczinke-piczinke kis madár! Egy szöszke kis fiú bújt elő a bokrok közül és tenyerén tartott egy csipetnyi mada­rat, mely a gyöngeség miatt szétterjesztette tokos szárnyait. — Ne bántsa — ne bántsa —ne bántsa! — tombolt a leány apró lábaival. Igen, mert az ártatlanság két leghamarabb védelmére a gyöngeségnek. A hétéves Karcsi megszeppent az ötéves Vandától. A nőben már akkor is jelentke­zik a hatalom, mikor még álmában az égbe jár angyalokkal játszani. Ez a hatalom a szépség. Durczásan vetette magát a kis leány a rét füvébe. Gömbölyű lábacskái, mint egy porczel­­lánbabáé, kibuktak a puha kasmirruha alól és mozdulatlan szemeivel daczosan bámult maga elé a virágos fűbe. Érdemes lett volna lefesteni. Ilyen az an­gyal, mikor haragszik. A fiú visszavitte a madárkát a fészekbe. A csalogányhím merészen csapongott a feje körül, a nőstényke pedig sírva szorongott a mogyoróbokor tetején. — Jól van no, hát visszatettem a fé­szekbe. Nézze meg, ha nem hiszi. A leány egyet vont a vállán, melyre csi­­gázó hullámokban omlottak alá gesztenyebarna dús fürtöi, de összevont szemöldökei alatt moz­dulatlanok maradtak a tengerzöld szemek. Finom metszésű orrocskája mintha megnyúlt volna a haragtól és felbiggesztett alsó ajakából ki akarna pattanni a cseresnyevér. — Olyan maga, mint a mamája. Hogy is olyan. Nem is jövök én többé ide játszani. A leány rávetette a fiúra tekintetét és megvillant a szeme, mint a napsütötte tenger­hullám. Nem lehet tudni annak sem a szándé­kát: jókedvében vagy haragjában ragyog-e , de elbűvöl a szépségével. El is bűvölte a neheztelő fiút, aki belé­feküdt a puha fűbe és két kezére támasztva állát, bámult a kis leány arczába. A leány csak nem akart felnézni. Egy csalfa gondolata támadt most a fiúnak. Addig kotorászott a zekéje zsebében, mig csakugyan talált benne egy szalonczukorkát. Oda tette a kis lány ölébe. — Ne haragudjék iczi-piczi kis Vanda. Csúnya gyerek ám ki haragszik. Most már a másik vállán rántott egyet a kis leány és elfordította arczát a czukortól. A fiú azonban nagy mester volt az udvarlásban. Oda kúszott mellé egészen és a picziny ajkak közé dugta az édességet. Bizony, csak kifor­dult az a durczás ajkak közül. Karcsit nem hagyta el a találékonyság.

Next