Magyar Géniusz, 1899. (8. évfolyam, 1-52. szám)
1899-07-30 / 31. szám
MAGYAR Hátra vetette homlokáról a göndör, szőke fürtöket és leült a kislány mellé. Szemben voltak egymással. Testével áthajolt a leány lábain és jobb könyökére támaszkodva, könnyedén tartotta magát, nehogy még jobban felbosszantsa a haragos angyalt. Akkor aztán belekezdett egy gyermekmesébe, aminek a kérdéseire is ő maga adta meg a feleletet s aközben dévajkodva hol a maga, hol a kislány mellét bökte meg mutatóujjával. — Mi vagy te ? — Én-e ? — Te bizony. — Nyúl. — Még nyúl ? — A bizony. — Hát, ha nyúl vagy, hol a füled ? — Még a fülem ? — A bizony. — Itt az egyik, itt a másik! De meg is fogta ám a kislány apró fülecskéit. Két gödröcske támadt hirtelen a kis Vanda rózsás arczán. Azokba szokott beleesni a komolyság, mikor a nevetés csiklandozza a duzzogó ajkakat. Belé is esett szerencsésen, de azért a tengerzöld szemek csak mindig a fűbe néztek, nem fiúra. Karcsi azonban nagyobb imposztor volt, mint amilyenre nőtt. Folytatta az ostromot. Hirtelen felült a leány mellett, kezébe vette annak apró kacsóját és elkezdett ujjaival a tenyerén babrálni. Még verset is mondott a csiklandozáshoz, hogy jobban essék. — Iczi-piczi kis egér, Tenyeremen a kenyér, Bezserere, Most ment erre, Erre szaladt — Itt-itt-itt! Végigfutott ujjaival a leány karján a hónaljáig. A kis leány felkaczagott és tehetetlenül dőlt nevettében a puha fűbe. Karcsi pedig átölelte a nyakát és úgy össszecsókolta a piczi piros ajkakat, hogy nem tudta azokat a leány többé összefogni a nevetés miatt. Théa ölébe fektette a könyvet. Előre hajolt a kerti lóczán s úgy nézte a kaczagó gyermekeket. Bágyadt arczán ott vonaglott az öröm halavány derűje, mint a ködbe fúlt napsugár s amint a két gyermek kibékülve, újra űzni kezdte a réti virágokon enyelgő tarka pillangókat, hátradőlt a jázminbokor árnyában és lehunyta pilláit. Álmodni szabad a boldogságról a boldogtalan anyának is. Az a vékony deszkakerítés, mely az idő előtt nyugalomba vonult fiatal színésznő kedves lakását a gazdag bankár pompás nyaralójától elválasztja, nagyon törékeny gáz lesz az olyan ifjú előtt, aki a pillangóütés apró korában szokja meg a szerelmet. Mit gondolt ő azzal, hogy ezek a gyermekek féltestvérek. Ha a herczegi családokban szabad az ilyen házasság, mért ne lenne szabad az ő családjukban ? Hiszen ő királynő is volt a színpadon. . . A jázminbokor nyájasan bólingatta lombjait ehhez az édes gondolathoz és minden tavaszszal, mikor a fattermörderes öreg nevelőbácsi lehozta Bécsből a szöszke nyápicz fiút a somkuti vadregényes nyaralóba erősödni, a jázminbokor csodálatos következetességgel mindig ugyanezt az álmot lehelte illatával a fiatal anya halovány arczába. A leány nőtt, mint a sásliliom, a fiú, mint a nád. Théa barna hajába már ezüst szálakat lopott az idő, Vanda arczára annál több rózsát rakott a játékos természet s mikor a tizenöt éves leány a virágtavasz legnagyobb pompájában ragyogott, a fiú nem jött többé bámulni a hamvas rózsákat, merengeni a tengerszinti szemek tükrében, mert nem jó a tűzzel játszani a gyermekeknek. Valami ismeretlen vágy szállta meg a Vanda dobogó kis szívét: menni-menni a nagy világba . . . Nyugalmat kell találni az ég alatt, mert azt hiába keresi a lüktető heves vér egy kis város csendes magányában. Kezdett borongani. Nevetett is, könyezett is, mint a májusi felhő. Théa kétségbeesett a szilajságától és remegett a könyeitől, így szokott készülni a mosolygó ég a nyári viharhoz. Mennyi virágot tör pedig össze ! Mennyi reménységet tesz tönkre pár percz alatt ! A leány gyönyörű szemeiben megjelentek már azok a lobbanó fénysugarak, melyek előfutárjai a kitörő viharnak; azok a hirtelen lobbanások, melyek az égben, de mégis tűzből fakadnak: a titokzatos természet isteni műhelyében. Remeg láttukra a kertész, leveszi kalapját a kalászaiért rettegő földmives; de hát mit tehet ilyenkor egyebet az emberi gyarlóság, mint, hogy összeteszi a két kezét és gyámoltalansága érzetében morzsolja a gyermekkori imákat. A vihar azonban mégis csak közéig.