Magyar Szépirodalmi Szemle, 1847. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1847-05-02 / 18. szám
telepedett Pesten, s midőn tapasztalta, hogy dalai több figyelmet gerjesztenek Momusnál mint Plutusnál, a kincsek istenénél, még a világfájdalom divatos betegsége is reá ragadt, melyből ép természeténél fogva csakugyan kigyógyult már, de „a gondolat betegeskedő halványszine mégis letörölte a falusi királyleány arczáról az elhatározás bíborát*'4*, mert ime, német módra philophálásnak indult, s vizsgálja a mindenségnek végczéljait, az örökkévalóság titkait, a hit s dicsőség mibenlétét, de néha néha csak fölébred benne megint a falusi természet, s phantasiája a mély kérdésekre oly felületes sületlenséggel felel, hogy alig tudjuk tréfa-e ez vagy komoly beszéd, s a gúnynak van-e több része ezekben, vagy a dagálynak. Utolsó dalaiban pedig ismét más német ábránd szállja meg: a világszabadság, melyért azok szoktak küzdeni, természetesen hogy csak nagy szavakkal, kiknek a hazáról s nemzetiségről tiszta fogalmuk nincsen. Az egész világért csak egy isten vérezhetett el, mig az embernek legdicsőbb osztályrésze nem terjedhet tovább, mint a meddig hazájának s az emberiségnek hazájához kötött érdekei terjednek. — Ötödfél száz lyrai költeménynyel lepte meg Petőfi öt év alatt az olvasó közönséget, melyek közül több négyszáznál a legközelebb lefolyt három év szüleménye. Ezen szám bizonyítja a költő képzelődésének termékenységét, ezen ritka tulajdont, melyet íróink legnagyobb részénél sajnosan nélkülözünk, s mely oly fiatal költő jövője iránt a legszebb reményeket ébreszti, ki, mint az aczélmetszetű czimkép alá microscopi betűkkel vésett dátumból világos, csak most élte le 24. évét. És ezen termékenység a critica ellen is hatalmas védelmül szolgál, mert valahányszor az némely dalok ellen kikelni kénytelen, a költő mindannyiszor avval boszulja meg magát, hogy egy hibás dalt mindig kilencz jobbal hoz helyre. Azonban mégis szerettük volna, ha Petőfi szigorúbb criticával szerkeszti összes költeményének ezen kiadását, s nem hagyja meg köztök azokat, melyek a műbirálatot ki nem állják. — De a költő termékenysége nem csak a számban nyilatkozik, hanem a változatosságban is, mert a kör, melyben képzelődése működik, elég tág; az alaphang ugyan, mint magyar fiatal költőhöz illik, hazafiság, bor és főleg szerelem boldogságában, habozásában, s keservében, ezeken felül azonban meleg és élénk természetérzelmet, gyöngéd családi szeretetet, csípős gúnyt, melylyel a kor nevetségességeit ostorozza, s bölcselkedési kísérleteket, habár kifejletlen világszemlélet mellett, találunk ezen kelle-