Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 2. (1879)

Ágai Adolf: A varróleány

72 ÁGAI ADOLF: A VARRÓLEÁNY, kratikus óhajtáson kapta rajta magát: ez egyszerű varró­leány megérdemelné, hogy hercegnő legyen. Hosszasan csevegtek, s mint régi ismerősök váltak el. Petőfi új látogatásra kért szabadságot, mit természetesen a legnagyobb szívességgel fogadott Sáli. Mély, igen mély volt az a benyomás, mit a szegény varróleány Petőfire tett, s ez egyszerre csak azon vette észre magát, hogy Saliba «halálosan szerelmes». Ezt vallá leg­alább barátjának és semmi okunk kételkedni rajta. Sálit megszeretni, kevésbbé költői, kevésbbé gyúlékorly szíven is megeshetett. A vőlegény, mint könnyen gondolható, mindennapos volt a háznál és versenyzett arájával, hogy a költő kedvé­ben járjon. Még azok az öreg emberek is, Sáli szülei, kik leányuktól sokszor halták emlegetni Petőfi nevét, barátsá­gos bókolások közt fogadák a híres «Dichter»-t. Petőfi, mikor csordultig volt már szíve, kiöntötte azt a a szép zsidóleány előtt; megvallotta neki, hogy szereti, hogy nélküle meghal stb. stb. Sáli meg tréfára fordítván a dolgot, megdicsérte, hogy igen szépen tud szavalni, de ne térdepeljen előtte, mert ha vőlegénye belépne most, nem fogná ám elhinni, hogy az egész jelenet csak ártatlan enyelgés. Petőfi soha sem emlegette többé előtte szerelmét, de el nem viselhette azon gondolatot, hogy Sáli másnak lesz fele­sége, pedig érette nem csak zsidóvá, hanem törökké is lett volna. Egész nap csak ezt hajtotta. Hisz oly kimondhatatlan regényes, érdekes volt az egész dolog! Egy igénytelen, késő éjfélekig öltögető varrónő, ki fiatal, szép, erényes, szüleinek gyámoló, igénytelen, elmés és szerelmes — másba. Egy napon azt találta mondani Petőfinek, hogy Pestre fog utazni. — Oh ! — kiáltá­saivul Petőfi, — ha Pestre jön, egye­nest csak hozzám szálljon. Elvezetem a színházba, a mit-

Next