Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 8. (1882)
1882 / 5. szám - Jókai Mór: Petőfi emlékszobránál
JÓKAI MÓR EMLÉKBESZÉDE. 391 Csak egy hangulat taláng előttem Petőfi költészetében : bordalai. Aki azokat olvassa, azt hiszi, hogy Petőfi mintaképe lehetett a korhely borozóknak. Ilyennek én soha sem ismertem őt. Pedig voltam vele víg társaságokban, vidéken, ahol a vendégszerető magyar gazda virtust csinál belőle, hogy akit szívesen látott, azt le is itassa, soha sem láttam én Petőfit még csak jó kedvre valót is inni. Ő maga azt írja: «Ajkaimon felröppen a mosoly, de nevetésem ritkán hallani.» Évekig egy vendéglőbe jártunk, soha a maga egy pisztoly boránál többet el nem fogyasztott, az pedig fél meszszel, s télen csigabiga volt a rendes vacsorája, a mi bizony nem lucullusi lakoma. Az a rengeteg bor, a mi verseiben szomjaztatik és elfogyasztatik, valami ideális korhelynek a lelkét terhelheti, ő csak a verseket írta felőle. Nagyon jól emlékezem rá, hogy mikoriban az a költeménye, aminek a reframere «nem azért szerzem a pénzt, hogy legyen, hanem azért, hogy megigyam s egyem» megjelent, kapta Petőfi a legelső nagyobb összeget a kiadójától — s az egészet — elvitte a szüleinek, akik már akkor tönkrejutottak, hogy életmódhoz segítse őket vele. — Hanem ahogy nem szeretett senkit megdicsérni, úgy szerette saját magát leszólni, ha valaki szépnek találta az arcát, szépségflastromot ragasztott az orra hegyére s úgy ment ki az utcára. Szeretett a mindennapi rendes, józan világtól különböző lenni. Minden divatot megvetett. Frakk, cilinderkalap soha nem érte a testét. Kezdetben Csokonai-mentét varratott magának, később nagy virágú fekete selyemből készíttetett attilát s a kalaposnak külön formájú löveget kellett a számára feltalálni, a minőt senki sem viselt. Hanem hát a bordalokban van valami, ami a csatadalokkal rokon, férfiassággal kérkedő vonás: «Szivárványi mámoros lelkemnek». A lelke volt csak ittas. Ahogy bordalait nem vette ő a néptől, a nép vette át ő tőle: azokat énekelték erdőkön, mezőkön, már 42-ben