Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 8. (1882)
1882 / 5. szám - Bartók Lajos: Petőfi szobra előtt
PETŐFI-ÓDÁK. Idézünk, szellem ! .. bár bűvös hatalmad ’ Fékezni nincs erőnk ! de oh, jelenj meg ! Csak hallja még hangját e nép a dalnak, Melylyel fölrázod és ujjáteremted ! Dörögj a türteuszi hangszeren, Mely ellenségünk várait lesújtja. S mint Orpheusz, játsz rajta édesen, Hogy dúlt hazánk virágozzék föl újra ! Volt-é, ki elmaradt nagy harcainkból, Midőn te hívtad talpra a magyart ? Megállt a nap, s merészebb útra indult, Látván : e nép is mily magasra tart! Mind ott valának a te riadódra, Mind itt vannak most emléked előtt ! S hol a haza : a költő ott ne volna, S ne jönne, ha most népe hívja őt ? Hát így szeretné a hazát Petőfi ? S a sír porát le nem rázná magáról, A nemzet Géniuszát átölelni, Midőn felé hő karja, keble tárul ? Kinek ragyogtát föld ámulva nézé, De kit lehullni ki sem láthatott : A földé hát ő ? vagy csupán az égé, S érc szelleme fölöttünk itt ragyog! Fölöttünk ő, és alant a rónaság, A tenger, a mely őt termette gyöngyül ; Hol bölcsejét ringatta délibáb, S a légbe bav-látmányok képe lendül. A fellegek hajóin ott eveznek Tündérleányok, messze zeng daluk . . . Mig zivatar ront ábránd-képzeteknek És roncsaik fölött pusztítva zúg . . S tündérleányok hangja csábosan szól, S pacsirta, szellő, fönn, velők dalolgat. De nem sejték, mi szép ez, míg e lantról Nem hangzók vissza dallama szavaknak !