Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 1. (1883)
1883 / 43. szám - Név nélkül: Gounod és Sarah Bernhardt
686 És látva, ott leo ellenség közelget, Sziklát dobáltak rá — hunytat okozva. S talán mint az a hős, ki hajdanán Kínlódva nyögdelt Ronceval homokján, Ő is a kürtöt két kezébe fogván, Beléje fútt, segélyre várva tán .. . Hiába hangzott el a kürt szava — Nem hallható meg már a holt haza!« Elnémul im a bánatos öreg, Letérdel, aztán halk imát rebeg. Az Ima földöntúli valami, S az ég felé röpültek szárnyai; Lenézve onnan a magyar hazára, Talán, magános, csendes téren állva Meglátta azt a tölgyet, mely alatt Nagy költő ! te aluszod álmodat! Dr. RADÓ ANTAL: KÖSZÖRŰ GOUNOD ÉS SARAH BERNHARD. — A maestro naplójából. — »Egyszer megint elfogott az íhlettség, amit barátaim így neveznek, ellenségeim azonban mysticismusnak szeretnek elkeresztelni. A vallásos érzület exaltatióvá fokozódott bennem, ami oly mértékben történt, hogy szeretteim már-már életemet féltették. Álmatlanul töltött évei után hirtelen fe ugrottam, gyorsan fölöltöztem és kirohantam a friss reggelbre. Amint úgy végigmentem az avenue de Villiersnek csöndes és még félálmosan bólingató sorain, egyszerre szemembe tűnt Sarah Bernhardnak kacér palotácskája. A futókás növényekkel és örökzöldszalaggal befuttatott művészotthon zavart fejemben nagyon sajátszerű, phantasticus alakot öltött. Az ablakok úgy tűntek föl nekem, mint óriási szemek, melyek kisértetesen tekintgettek elő a sűrü repkényfátyol alól. Közelebb léptem. Az ajtó fölött egy kis címerféle volt faragott tölgyfából, a következő fölirattal : Quand méme! Mintegy a dacos széna» enyhítésére másfelül ott állott a küszöbön a klasszikus: »Salve!« Ugyanekkor egy merész napsugár áthatott a fellegeken, megtörte azoknak fátyolát és vöröses fénybe burkolta a repkénynek zöld hálózatát. Akkor egyszerre vágy fogott el, hogy belépjek, nem az öreg Gounod a bájos Sarahhoz, hanem a zeneköltő a nagy színésznőhöz. Minden oly csöndes, oly ünnepélyes volt köröskörül! . . . . Sajátszerű érzés vett rajtam erőt. Szivem megtelt érzelemmel, csordultig volt benne a megindulás édes-kinos itala . . . Bele kellett t hintenem egy szeretett női arcba, s azzal : szívből fakadt szót váltanom . . . Csöngettem és mély gondolatokba merülve tépegettem az előcsarnoknak virág- j leveleit. Rövid idő múlva kinyílt az ajtó. Sarah, dacára a kora reggeli órának, már műtermében dolgozott, szorgalmasan forgatva a vésőt Szokott munkásöltözete ] | volt rajta | fehér pamutnadrág, fehér pamut- 1 kabát, fehér selyemcipő, nyaka körül pedig 1 fehér csipkekendő ! Vörösösszőke haja, mely nek féktelen fürtéi kissé erőszakosan vol tak hátrafelé simítva, nyakán szeszélyes alakban mozogtak föl és alá. Keskeny és átszellemült arca, melynek fölső része nagy tisztaságát tüntette föl a vonalaknak, kimondthatatlanul bájos egymásba szövödését mutatta a szelíd fénynek, mely a búskomorság szelíd Anyaival gyönyörű ellentétben állott. Nagy szemei, melyek világosak voltak és zöldszínüek, akár csak valamely , tengerszemnek a tükre, néma üdvözlettel pihentek rajtam. Liliomszerű alakja csőn-desen meghajolt ugyan, de ezen mozdulata is inkább önkénytelennek látszott, a meg- lepetésnek minden mozdulata nélkül. Előhoztam a szokásos kérelmet, hogy magát jelenlétem által ne zavartassa (Sarah-t ; soha sem lehet megzavarni, mikor quand méme), azután néhány lépésnyire a máj vésznőtől helyet foglaltam egy puha pamlagon. Perc után perc telt el, de én mélyen hallgattam. Valami nyomta a lelkemet, amit azonban nem igen tudtam kimondani. Azért hallgatva, csaknem álmodozva tekintettem rája. Akkor Sarah tett végre megjegyzést. Midőn még mindig hallgattam, csodálkozva tekintett reám. Végre bátorságot vettem magamnak ,s egy fölsőbb hatalomnak engedelmeskedve kérdezem : — Sarah, szokott ön néha imádkozni ? Minden szótagra nagy nyomatékot helyeztem. A művésznő eleinte meglepetve, gyorsan összeszedte egész őszinteségét és könynyű várlvonással igy válaszolt: »Imádkozni ? én? . . . soha ! . . Atheista vagyok !« — Atheista ? ismétlem és éreztem, hogy elsápadtam. Azután fölugrottam, térdre borultam a nagy művésznő előtt és mondám: »Jóság Istene, kegyelemnek ura. Te ezen te-