Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 3. (1885)

1885 / 9. szám - Palágyi Menyhért: Az akademia és az önálló magyar tudományosság

VII-dik évfolyam 9. SZÁM Budapest, 1885. márczius 1 KOSZORÚS SZERKESZTŐSÉG 11. ker., Albrech­t-út 8. szám A PETŐFI-TÁRSASÁG HETI KÖZLÖNYE KIADÓHIVATAL IV. ker., Váczi-utcza 1. szám Előfizetési ára: Negyedévre 2 forint, félévre 4 forint, egész évre 8 forint AZ AKADÉMIA ÉS AZ ÖNÁLLÓ MAGYAR TUDOMÁNYOSSÁG. (befejező czikk.) II. A külföld nem ismer bennünket, viszo­nyainkról fülü­letes, téves és elferdített infor­­mácziókat kap : ez a panasz alkalomadtával elégikus refram­képen ismétlődik napisajtónk­ban. A bajnak okait azonban nem igen szo­kás szellőztetni. A külföld hanyagsága és rosszakarata joggal méltatlankodást kelthet, de kérdés, hogy nincs-e okunk magunkat is vádolni? Az önvádból — a­mi a hazafias­sággal egyáltalán nem áll ellentétben, sőt inkább annak kifolyása — az akadémia is kivehetné a maga osztályrészét. Volna csak a külföldi professzor és akadémikus abban a kényszerhelyzetben, hogy számon kellene tar­tania, a­mit budapesti kollegája ír erről vagy arról a tudományos kérdésről: bizony csak­hamar vége volna a rossz informác­ióknak és a félreismertetésnek. Legtöbb rosszakaratot árulnak el irán­tunk a németek. Csak nem­rég egy hóbortos német professzor azt akarta bebizonyítani, hogy Magyarország a történelmi jog alapján Bajorországhoz tartozik. No de ne feledkez­zünk meg arról, hogy ugyancsak egy bajor ember, Bit2, oly szép ismertetést irt hazánk gazdasági és főleg az alföld mezőgazdasági viszonyairól, hogy akármelyik magyar tudós becsületére válhatnék, ha ilyen munkát a magáénak vallhatna. Egy másik német em­ber, Beim Pál, pedig a «Dunakérdést» tár­gyalván, Budapest jövendő nagyságáról oly képet tár elénk, hogy mi magunk hazafias ábrándjainkban nem tudnánk szebbet, meré­szebbet képzelni. Nem akarok példákat halmozni. Elég az hozzá, hogy a­mink van, azt tőlünk senki el nem tagadhatja. Petőfi, Jókai és Munkácsi nevei ünnepeltek egész Európában. Hátra volna tehát, hogy a külföld tudományos éle­tünkre is kezdjen figyelmessé lenni. Vannak ugyan már most is egyes jelesebb tudósaink, kik tudományos munkálataikban európai szín­vonalon állanak, de ez még csak a kezdet kezdete. Az akadémia hivatása, hogy a ma­gyar tudományosságot az egyetemes művelő­dés számbavehető tényezőjévé emelje. És ez nem ábrándkép, nem utópia, ha­nem a kor kérlelhetlen követelése, sőt mond­hatnám : létfeltétel. Magából az akadémia ülés­terméből hangzott ki az a nagy beszéd, mely a magyar faj közvetítő szerepéről a nyugat és kelet között oly ékes szólamokat tartal­mazott. De ha közvetíteni akarunk a nyugat és kelet között, akkor közvetítenünk kell mindenekelőtt a nyugat és min magunk kö­zött. Nem új perspektívák megnyitásáról van tehát itt szó, mint abban a nagyszabású aka­démiai szónoklatban, hanem egyszerűen csak az évtizedek óta folyó munkálkodás szerve­zéséről. A tudományok beolvasztásánál szem előtt kell tartani azt az elvet, hogy csak történe­tükkel együtt lehet őket más talajba átplán­tálni. Valamint a fát nem úgy ültetjük át, hogy azt törzsök­ alján lefűrészeljük, úgy a tudományokat sem lehet történelmi gyöke­rüktől elvágva más földön meghonosítani. Az akadémia azonban úgy látszik, ezt a magá­ban világos elvet egészen tekinteten kívül hagyja. Pedig hiába fordítjuk le az újabb nevezetes jelenségeket, ha nem hozzuk át azt az életcsírát is, melyekből azok kifej­lődtek. Miért ápoljuk a klasszikas filológiát? Azért, mert a görög-latin műveltség alapját képezi a jelen polgárosultságnak. De a mai czivilizácziónak még más alapjai is vannak, melyek körülbelül a tizenötödik század óta fejlődtek ki. A classica-filológiai állandó bi­zottság kiegészítéséül szükség van egy tudo­mánytörténeti bizottságra, melynek feladata volna a tudomány epochális jelenségeit a Ga­lilei, Descartes és Verulami Baco korszaka

Next