Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 3. (1885)
1885 / 48. szám - Dr. Jancsó Benedek: Petőfi pesszimismusa
VII-cíik évfolyam 48. SZÁM Budapest, 1885. november 29 KOSZORÚS SZERKESZTŐSÉG 11. ker., Albrecht-út 8. szám A PETŐFI-TÁRSASÁG HETI KÖZLÖNYE KIADÓHIVATAL IV. ker. Váczi-utcza 1. szám Előfizetési ára: Negyedévre 2 forint, félévre 4 forint, egész évre 8 forint PETŐFI PESSZIMIZMUSA. Irta: Dr. Jancsó Benedek. (Folyt.) Nem szabad felednünk, hogy minden új gondolatot, művészi és költői alkotást, hosszas elmélkedést, fájó tépelődés előz meg, de a létrejövés pillanatában a génié agyvelejének érző sejtjei emanczipálódnak a mozgató központoktól és a nyert benyomást a helyett, hogy az assotiatio vezető ösvényein átvinnék a társemlékezet-képekre, önmaguk emésztik fel s igy beáll az ihlettség pillanata, az eksztazisz. Ezért mondja James Sully «Genius and insanity» czirili tanulmányában: «A szellemi teremtés csak akkor következik be, mikor a lélek forr és lángol, mint valami lázban. A teremtő lelkesültség pillanatában a lángész lényének egész mélységében fel van indulva, s az évek tapasztalatainak lappangó letéteménye felszínre kerül. Ha ezeket tekintetbe veszszük, könnyen tisztába jöhetünk azzal, mi fölött némely kritikus tépelődni szokott, hogy vájjon Petőfi őrültje igazán őrült e vagy csak amolyan bölcs, ki úgy öltötte magára az őrült alakját, hogy az emberiségnek megmondhassa ama keserű igazságokat, melyekre hosszas tépelődései és szemlélődései után jutott, mint valami király udvari bolondja. Petőfi őrültje igazi őrült, még pedig maniacus őrült, kit nagy gondolatai, kínzó szemlélődése és kétségbeesése tettek őrültté és a fennebbiekben igazolását is megtalálhatni, hogy miért volt jogosult Petőfi eljárása a tudományos igazság szempontjából is, mikor saját nagy gondolatainak tolmácsává a maniacus őrültet tette. Dr. Meltzl azt mondja, hogy e monológ előfutárja a dühöngő őrületnek és ezt azon párhuzam alapján mondja ki, melyet Petőfi őrültjének eszmemenete és az Esquirol által felsorolt psichiátriai esetek között talál. Dr. Meltzlez állítása helyes, mert bár Maudsleynak van igaza Lockeval szemben, ki azt állítja, hogy a rögeszmés őrültek téves alapból indulva ki, logikai szabatossággal okoskodnak, annyi bizonyos, hogy rendszer van minden őrültségben, vagy akár őrjöngésben is, nem ugyan logikai, hanem pszichológiai rendszeresség, mely az őrület minden mozzanatában nyomról-nyomra kimutatható. A dolgok végoka, az emberi lét értéke és rendeltetése felett fájdalmasan töprengő tagja a genus irritabile vatum-nak, saját kínzó gondolatainak esik martalékul és elvonulva a mánia kifejlődésének kedvező csendes magányba, tépelődik. Az emberek zaja megzavarja elmerültségében s az igy létrejött külső zavaró behatás a passzív szemlélődést activ akarat nyilvánulássá teszi. Petőfi népen ezt a lélektani mozzanatot ragadja meg, mikor az őrültet, mintegy in médiás rés hirtelen megszólaltatja. Nagy munkában van, mély értelmű kérdésekről elmélkedik s mikor hozzá közeledők zaja felveri elmerüléséből, rárivall a háborgatókra, korbácscsal akarja elkergetni magától. Az akarat ténye öntudatlanul, reflex módon összevegyül elmélkedésének tárgyával s ezért akar az áldás forrását képező napsugarakból korbácsot fonni, hogy megkorbácsolja azt, minek talánya háborgatja lelkét : a világot. De ez a világ nem az érzéketlen természeti erők világa, hanem az embereké, kik megérdemlik, hogy jajgassanak, mert hiszen kaczagtak az ő fájdalmán. És e gondolatnál a görcsös idegrohamnak bizonyos neme kaczagásra gerjeszti. De minő kaczagás ez! Ezt csak az tudja, ki megfigyelte az őrült kaczagását. Az idegroham lecsendesül, az öntudatlan reflexiókba merült ész folytatja megkezdett munkáját. Az élet ténye jut eszébe s arról mond ítéletet: jajgatunk s kaczagunk, de a halál azt mondja: csitt! Szebben, jellemzőbben s nagyobb epigrammi éllel az élet értéktelenségéről szóló ítéletét senki sem fejezte ki, mint Petőfi e pár szó-