Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 1. (1934-1935)

1935 / 3. szám - Pekár Gyula: Rákóczi és Petőfi (Tanulmány)

Vedd a zászlót, vedd szellem kezedbe S vidd előttünk, mint hajdan vivéd, S .másvilági hangon lelkesítve Erősítsd meg seregünk szivét.. A kép tovatűnhet lelki szemünk elől, de úgy érzem, a szabadságharc évének ama nagypénteki április nyolcadika, annak az ihlető emléke örökké szívünkbe vésődik s vele a Próféta, a Költő, a Hős és Mártir Petőfi alakja új apostoli piedesztálról tornyosodik elénk. Oh mennyire s mily keserűen igaza volt, hogy akkor, a fellángoló második nagy szabadságharc döntő pillana­tában rajta kívül széles e hazában csakugyan senki se gondol, senkinek se jut eszébe „hazánk szentje“, az a Rákóczi, ki csil­laga, vezére volt amaz első nagy szabadságharcunknak, melyet voltakép csak imperatív folytatásként kellett követnie a máso­diknak, a negyvennyolcas szabadságharcnak. Tán soha senki még oly fájóan át nem érezte hazánk kettős tragikumát, mint Petőfi Sándor azon a régesrégi bús Nagypénteken. Kettőst? Igen, az első tragikumunk az a történeti tény, hogy a hálátlan Európát védve, mely nagyra, utóbb hóhérunkká nőtt pajzsunk árnyéká­ban, minden önfeláldozó, vérpazarló hősi küzdelmünk dacára is, folyton a szabadságunkért kellett verekednünk és főként az ellen a császári Bécs ellen, melyet a legközvetlenebbül védtünk s mely­nek nemzetírtó Kolonicsai, vérengző Caraffa-szörnyei oly pribék ellenségeink voltak, amilyenekkel egy más nemzetet se vert meg a Teremtő. Igazában egy szabadságharc az egész magyar ezer esztendő, csak ellenségeink változnak és váltakoznak örökké... tán e véres nagy iskola eredménye az a hősi magyar gavallérsá­­gunkban gyökeredző igazságérzet s az a lázadó tiltakozás az igaz­ságtalanság ellen, amint ezt szintén egy más nemzetnél sem lát­juk ily fanatikusan kiélezetten. Ez az a „Nem — nem — soha!“, mely a mai trianoni világunkban oly ámulattal tölti el a döb­benő külföldet. „Mi nem feledünk“, mondja az irredenta dal és vajha igaza lenne, mert eddigelé bizony a nagy nemzeti feledé­­kenység turáni átka volt a magyarság második tragikuma. „A magyarnak nincs történelmi memóriája“, mondotta volt egy írónk, — „jót, rosszat túl könnyen felejt“... Valóság a múltra ez, ott az intő felriasztó, megrázó rodostói példa: Rákóczit más­fél század alatt úgy elsodorta a nemzet emlékéből az idők árja, mint a rodostói tenger mormoló habja a parti sövényt, — csak a tizenkilencedik század második felében fog majd eljönni a nagy

Next