Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 10. (1943-1944)

1944 / 4. szám - Kállay Miklós: Petőfi, Kossuth, Ady (Ünnepi beszéd)

rongó féltése lobbantotta bennük. Szívük annyira tele volt a szeretet forróságával, hogy egyikük úgy érezte, ha feldobná a szívét, az melegítné a világot nap helyett. Magyarok voltak és világszellemek. És volt egy közös, nagy, minden érzésükön, minden gondolatukon és cselekedetükön uralkodó, életüket teljesen betöltő istenségük, amelyet lelkük templomának legfényesebb oltárára állítottak: a szabadság. A szabadságnak nincs a világon zengőbb szavú énekese, mint Petőfi. Halálra szánt bárd, akit a szabadság szerelmétől­­el nem riaszt semmi erőszak. Szerelmes a szerelembe, de még szerelmesebb a szabadságba. Szerelméért kész odaadni életét is, de a szabadságért szerelmét is szívesen feláldozza. Igazában egyszerre dobta oda életét és szerelmét is, amikor félelmes jóslátomásának valóra váltóval összetiport holtteste fölött fúvó paripák száguldottak, bár sajnos, nem a kivívott diadalra. Petőfi ittasult imádója, részeg rajongója a szabadságnak. Lelke legfélelmesebb villámlásai és leggyöngédebb simogatásai a szabadságért fakadnak. A Nemzeti dalnál nincs tüze­sebb, szilajabb, áhítatosabb himnusza a szabadságnak. Nincs búsabb, gyötrelmesebb zene a fülének a rabbilíncs csörgésénél. S haragos megvetésének villáma sújtja azt, aki tespedt tehetetlenséggel várja, hogy a láncot Isten kegyelméből majd a rozsda rágja le kezéről. A tengert, a síkságnak ezt a végtelenségét, mint a szabadság határ­talan birodalmát bámulja, felzaklatott képzeletének égő vágyával, mert az, hogy lássa, soha nem adatott meg neki. S akkor van igazán elemében, amikor elragadtatott álmodásábban a tengeren énekelheti a szabadságot, mint az Arany Jánoshoz intézett levél dithirambikus mámorú záró soraiban: De az elragadó szél képzeletem százrétű vitorlájába belé fújt. Szétszakad a horgony, fut a gályám, elmarad a part­i ringat habkarján a látkör nélküli tenger, És míg az orkán zúg s a felhők dörgenek, én a Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam Harsány himnuszodat, százszor szent, égi szabads­ág! Kossuth legvarázslatosabb szavú agitátora s egyben szervezője a szabadságnak. A szó igazi alchimiájával a lelkében égő hazaszeretetet, áldozatkészséget, lelkesedést, a szabadság mámoros vágyát a tömegek ereiben folyó vérré változtatja. A szavak megfoghatatlan bűvöletével a maga ünnepi lelkét önti a köznapi lelkekbe. A magyar szabadság és függetlenség volt az éltető levegője, e nélkül elképzelhetetlen volt előtte az élet. Élettörekvése, — mint maga vallotta, — ez az egy volt, — szabaddá tenni a népét a független hazában, hogy a népszabadság által megsokszorozódott nemzeterő oly várává lehessen a nemzet függetlenségének, melynek falain az idegen érdekek ostroma csorbát nem üthet. Ő a szabadság jegyében látta a dunavölgyi népek föderá­ciójának éltető erejét s ez a hitvallása ma kísértetiesen időszerű. És 130 ♦

Next