A Petőfi Társaság Lapja, 1877. január-június (1. kötet, 1-26. szám)
1877-03-04 / 10. szám
*54 A P E T O F I - T A R S A S A G LAPJA szerül elismerni s mentől jobban belemélyedünk a szemlélet theóriájába, annál inkább elenyészik az egész külvilág a tér, idő, anyag és okság fogalmával együtt a gondolkozó alanyban. Azután érzékeink csak egyoldalú képét nyújtják a dolgoknak, már mechanikai működésekben is sokat tesznek hozzá és hagynak el, úgy hogy bennök is mutatkozik az idealizáló principium. Érzékeink csak az abstrahálás készülékei és épen oly megbízhatlanok mint a fogalmi abstractiók, mindketten egyoldalú világképet nyújtanak. A priori elemek vannak tapasztalásunkban, a mathematikai axiómák a priori törvények közvetlen kifejezései, sőt valószínű, hogy megismerésünk minden tényében szerepelnek ily a priori elemek, csakhogy ezeket nem mint Kant, deductio után, hanem az inductio útján lehet megállapítani. Számukról sem mondhatni biztosat, mint Kant tévé. Az érzékek, a szemlélet és a fensőbb lelki functiók között sem vonhatni határt, mert közös forrásból erednek s nincs értelem az érzékek befolyása nélkül, sem érzéki észrevét az értelem közreműködése nélkül. A tér, az idő s talán a mozgás is csak formák, melyek érzésünk mechanizmusából folynak, de a tapasztaláson kívül, elvesztik minden értelmüket, így vagyunk az anyag és erővel is, ezek csupán ismerettani problémák. Az anyagot mindig szűkebb térre látjuk szorulni, de végre is nem fogjuk másként magunknak képzelni, mint ismeretlen és feloldhatatlan és kiterjedő valamit. Az atom is csupa hypothesis és megiszésünk hézagosságát jelezi. Egyébiránt az tény, hogy a materialismus ennyi alaphibája dacára még mindig nagyon sok természettudós keblében uralkodó nézet és úgy látszik, nagyon sokáig az fog maradni. Lange azt hiszi, hogy e helyzeten csak két körülmény segíthetne, az egyik azonban már mögöttünk van s ez : a philosophia tekintélye és a religio mély hatása a kedélyekre ; a másik pedig még nagyon messze mutatkozik, s ez: a bölcsészeti képzettség kiterjesztése mindazokra, kik a tudományokkal foglalkoznak. Könyvünk szerzője hosszasan fejtegeti és igazolja ezt az állítását, melyet mindenki ajánlatra méltónak fog találni. Valóban kívánatos, hogy tanítsuk a philosophiát és követeljük, hogy minden ifjú, aki tudományos pályára készül, szerezze meg magának a kellő bölcsészeti ismereteket. Mindamellett be kell vallanunk, hogy ezzel sehogysem reméljük a materializmus kihalását, sőt a múlt történeteinek ismerete csak arra oktat bennünket, hogy a metaphysika kérdései megoldhatatlanok maradnak az emberiség előtt és a szélső tanok rendesen fölváltják egymást. Rokonszenvünknél fogva idealisták vagyunk, ez irány szakadatlan győzelmet óhajtanak, de azt is tudjuk, hogy minden irány akaratlanul is szélsőségekbe jut. Az örök igazság után való ernyedetlen törekvés igen szép, de gyümölcstelen. Nemünk egy áttörhetetlen körben mozog s hiábavaló minden ábránd, hogy ebből szabadulni fogunk. Ez állítás igazságát Lange bizonyítja legjobban, midőn materialisticus rokonszenve dacára bátran elitéli e tant, hogy annál jobban üsse az idealismust, a „Metaphysische Dichtung“-ot. De hát hol a metaphysicai igazság ? Lange szerint két világban mozgunk, a való és az eszményi, az igazság és a mese, a tudomány és a philosophia világában. A philosophia eddig azon hibában leledzett, hogy minden áron tudomány akart lenni, pedig a tapasztalati igazságok szétrombolják speculativ épületét, aláássák tündéri palotáját, úgy hogy végre is be kell vallania, miként nem egyéb alanyi költésnél, melynek nincs joga követelni. Ösztönszerűen hajtatunk a speculatio terére, hogy az harmonikus világot alkosson számunkra, de azt is tudjuk, vagy legalább tudnunk kellene, hogy e világ csak tudatos illusio, mely, bár nem reális, nem tárgyilagos, mégis kedves nekünk. Az illusio e világának, a speculatio e nélkülözhetlen alkotásának közege a synthesis, lelkünknek építő, aesthetice harmonizáló, idealizáló s összefoglaló ösztöne, mely nézlet alkotásában és minden tudományban érvényesül, művészeti, költői és erkölcsi életünkben folyton szerepel és a speculatio terén a legmagasbat, a legfensőbbet hozza létre. Eszerint Lange magáévá teszi mind a materialisták, mind az idealisták állásponját, mindkettő jogos, egyik a tudomány, másik a speculatio és az élet terén; mindkettő szükséges, az első nyújtja az igazat, a második a költöttet, de ami nélkül épen nem lehetünk el. Mindkettő különválva, vagy egymás terére átlépve, hiba, tévedés. A természettudomány egyoldalú és félszeg, épülete igaz, való, de csonka és ízléstelen ; a philosophiáé szép, tündéri és kedves, de nem igaz, csupa illusio. Lange gyönyörűen kifejti e tanát a „Standpunkt des Ideals“ című pontjában. Elmondja, hogy amennyire lehetetlen a metaphysica, épen annyira nélkülözhetlen. Megmenti ugyan a metaphysicát, midőn a költés terére viszi, de mint Washinger megjegyzi, a dogmaticus lelkületű nem sok köszönni valót talál benne. Amit azonban theoretice veszt, megnyeri az aestheticai és erkölcsi téren. Aesthetice megnyugtat és erkölcsileg fölemel bennünket. A kritika elveheti hitelességét, de nem becsét. Az eszmék és eszmények empirice sohasem igazak, de fensőbb igazságuk van mint symbolumoknak. Épen tapasztalati valóságuk hiánya az, ami örök becset ad nekik. Az eszményi mit sem veszít nemléte által. Ez azon nagy paradoxon, amelybe Lange metaphysicája, ha szabad így szólanunk, bonyolódik. Szemléletünk és ideális öntudatunk között kitölthetlenül tátong, de azzal vigasztalhatjuk magun-