A Petőfi Társaság Lapja, 1877. január-június (1. kötet, 1-26. szám)
1877-06-03 / 23. szám
De minek beszéljük a szörnyű dolgot tovább. — A hazatérő munkások látták meg a felakasztott embert. A borzasztó gyilkosságnak csakhamar híre futamodott. Az ügyet a hatóság vette kezeibe. A törvényszéki orvos a látleletben kiderítette, hogy a kisfiút a párnák közt fojtották meg. — a nőt fia védelmében fejsze fokával ütötték agyon, s aztán a testét kidobták a hóra, — és végre a férjet, kinek mind e kegyetlenséget végig kellett szemlélnie, felakasztották. Ez annyival vakmerőbb és példátlanabb merénynek tűnt ki, mert déli egy óra körül történhetett. Egy asszony nem sokkal azelőtt látta a csősznét, amint egy nyaláb hasogatott fával ment a ház felé, s ugyanazon asszony alig száz lépéssel tovább a csőszszel találkozott, ki vidáman ment haza, s vele is tréfálózott. Az államügyész biztos volt arról, hogy itt egy nagyszerű beszúállás ment végbe. Be is fogtak egynéhány bélyegzettebb orvvadászt és erdei tolvajt, de mindannyi már az első vallatáskor bebizonyította holvoltát. Pedig támadásnak kellett lenni, mert a csősz arcában is sebet kapott, s kezéből az eszközt, melylyel magát védte, erőszakkal csavarták ki, a bőrt a tenyerén is lehorzsolták, — nagy küzdelem lehetett a szobában, a havon, — mindenütt dulakodásnak és vérnek nyomai, — bizonyára a gyilkosok is sebet kaptak, mert a csősz bátor és erős ember volt, s a végsőig védte magát........... De biz a gyilkos consortiumot, bár a hatóság törekvésében és erélyében csodákat mivelt, mind e mai napig nem birták kideríteni. — Rejtély maradt örökre. A mi csepp vizünk, amint a görgeteg szétlocscsant, a hógolyó közepéből kiszabadult, s mert a viz a mélyedést keresi, a csurgásba jutott. A házról is mindjobban csepegett, a körüli hó is mindjobban olvadott, s annyira felszaporodott a viz a csurgásban, hogy amint a csősz magát neje hullájával ott elvetette, a csurgásból a vizet részben kilocscsantotta, részben kiszorította. A mi cseppünk repült elől, és lódult akkorát, hogy a hol leesett, már szentén a hegy lejtője kezdődött. Kezdett is azonnal a hóban utat fúrni magának. Kezdetben csak szivárogva haladt, de amint a lejtőn tovább jutott, hol már a hegyoldal meredeksége kezdődik, onnét már gyorsabban tört lefelé. A vízoszlop mindig hosszabb lett utána, s a vízmennyiség, mely követte, egyre szaporodott. A völgy teknőjébe hamar leérkezett. A hó minden oldalon olvadásnak indult már, — a vizek minden oldalról szürenkedtek. — A szilaj vízcsepp haladt, elől mint a nyíl hegye, s nyomában a többi viz. Oda érkezett már, hol a vizér kezdetét veszi; — a vizér lépésről-lépésre fejlődik, s a barázdának jelzettebb alakját ölti magára, — továbbra árkocska, — még továbbra árok válik belőle, s minél tovább, annál öblösebb, mig hegyi vadpatakból völgyi patakká fejlődik, s végre a tágabb medrü folyóból folyammá válik. A vízcsepp csak azt várta, hogy vály ...szerű folyásra találjon. Itt már aztán neki rugaszkodhatott a folyásnak. A többi vizek pedig, mintha csak arra vártak volna, hogy egy vízcsepp legyen, mely megindul és előljár, rohanva törekedtek minden oldalról utána, s hömpölygő hullámokat vetve törtek lefelé. Nem tudni, vájjon a vizek tudnak-e egymással beszélni, vagy legalább is egymásnak jelt adni? — de annyi bizonyos, hogy egymást megértik, és mintegy vezényszóra követik. Csak egy cseppnek kell a lejtőn megindulni, s mely teheti, lódul azonnal, s mint teheti, oly gyorsan utána. A viz oly mennyiségben torlódott össze, hogy medre sehol sem bírta egészben befogadni. Ahol tehette, kitört jobbra, balra. — Hömpölyögve ugró hullámokban rohant aláfelé, — oly alakot vetett, mintha ezer és ezer nagy hordó lett volna egymás után a völgynek leguritva, s azok szökve, ugrándozva, egymásba ütődve, egymást előre taszigálva versenyrohamot intéznének minden ellen, ami ujjokba esik. A szilaj csepp mindenütt elől, csörgő, utóbb zugó hangon kiáltozta : „utánam özön!“ A vizek értik e hangot, és mint vezényszóra indulnak utána. A csepp e hiú indítványa kezdetben hetykeségnek látszott, de minél tovább haladt, annál valóbbá lett, hogy „utána az özön.“ Az embervilágban szokták tartani, hogy egy bolond százat csinál, — a vízvilágban egy megbolondult cseppet miriadok követnek. E bolond csepp maga kezdte, vezércseppé vált ki, és lépésről-lépésre óriási arányban szaporodnak követői. Más években — s ez a természetes állapot — alant a lapályban kezdődik a hóolvadás, és ez a vízvidéken felfelé halad, akkép, hogy az alvidéken már rég elolvadt a hó, és le is folyt a vize, a mikorra ez a felvidéken bekövetkezik, sőt a magasabb hegyi vidékekre csak a nyár beálltával következik a sor. Ez okból nem bir minden víz egyszerre összetolakodni. Nem így ezen évben. A hó a Dunának minden vidékét rendkívüli mennyiségben borította, s nem alulról felfelé kezdte az olvadást, hanem e szilaj vezércsepp folyása szerint. „Havak olvadjatok, vizek kövessetek“ — „utánam !“ Ez volt mindig tompábban, de zajosabban zúgó jelszava. — A viz, mennyisége szerint hangolja magát. E csepp sistergő discant hangon kezdte.