A Petőfi Társaság Lapja, 1877. július-december (2. kötet, 1-23. szám)

1877-08-05 / 6. szám

A P­E­T­Ő­F­I-T­Á­R­S­A­S­Á­G LAPJA 92 is ennek megfelelők. Vendéglője és étkező­helyi­ségei ellen méltányosan panaszkodni nem lehet. Ami a szórakozásokat és társas mulatságokat illeti, Füred azokban sem szenved hiányt. Nyári színházában naponként tartanak előadásokat. (Ez évben a székes­fehérvári jó társulat játszik benne, s úgy drámai mint meglepőleg jeles operai előadá­saival teljesen kielégíti a közönséget.) A Balaton legkellemetesebb vízi kirándulásokra nyújt alkal­mat, sétányain naponkint háromszor van zene, s a vendéglő és kávéház előtti térség állandó nyílt terméül szolgál az itt összpontosuló közönségnek. A kaszt és kotteria-szellem teljesen megszűntnek még ugyan nem mondható, de nem nyilatkozik oly bo­­szantó és visszariasztó modorban, mint azt a leg­több más fürdőben tapasztalhatni, és némi családias, patriarchális jellemet ad az itteni életnek. Szóval Balaton-Füreden kellemetes és vidám napokat élhet mindenki, ki nem táplál túlságos igé­nyeket, s nem követeli mindazon fényt és pompát, mit a legelső és legkeresettebb világfürdők is csak akkor képesek nyújtani, mikor vendégeiknek száma már legalább is tízszer-húszszor akkorára növekszik, mint a­mennyi e kies, de még mindig nem euró­pai rangú és igényű fürdőt látogatja. Nem zárhatom be rövid tudósításomat a nél­kül, hogy ne ismételjem és ne visszhangozzam azon elismerést, melyet a fürdő jeles igazgatója Ecsy iránt mindenki érez, ki valaha Füreden megfordult, s alkalma volt e derék és közszeretet­ben álló férfiú előzékenységét, figyelmességét és udvariasságát tapasztalhatni. BALÁZS SÁNDOR: I­R­O­DALOM. »EG­Y AZ ISTEN.« (Regény, irta: Jókai Mór. Budapest, az »Athenaeum« kiadása. A 6 kötet ára 6 forint.) Jókai Mór legújabb regényének szinhelyéül újra a testvérházát választotta, e természeti szép­ségekben gazdag földet, melynek festésében már annyiszor ragyogtatta költészetét. A torockói szikla­völgybe, az egyistenvallók közé vezet bennünket s e tan egyik apostola , Adorján Manassé a regény hőse, egy minden szép és nemes tulajdonságban kiváló férfiú, minőt csak Jókai páratlan bőkezű­sége szokott elénk állítani. A regény e kimaga­sodó alakja körül csoportosulnak az egyistenvallók, kik szép jelmondatukkal: »Egy az isten!« bátran néznek szemébe minden veszélynek, s végül győ­zedelmeskednek, mert van bizalmuk hitükben és úgy, mint saját erejükben. A regény tulajdonképeni tárgya Adorján Ma­nassé élettörténete, vagy még inkább: ama meg­­kapóan poetikus szerelmi viszony, melyet közte és Zborói Blanka közt teremt két, egyaránt nemes szív benső rokonsága. E szép viszony egyes moz­zanataiból szövi Jókai a regény meséjét, melybe ép úgy belejátszanak az olaszországi zavargások, mint szabadságharcunk megrázóan véres esemé­nyei. E mesét minden phasisában követni, nem le­het feladatunk, már csak azért sem, mert le­írása hasábokat venne igénybe s ekkor is csak szárazon tudnák visszatükröztetni ama mozzanato­kat, melyeket a regényben oly érdekfeszitőkké s vonzókká tudott tenni Jókai leleményessége és köl­tészete. E mese olvasása közben a szigorú kritika bi­zonyára ezúttal is hangoztatni fogja régi vádjait, hogy Jókai jellemeinek alkotásában úgy, mint tár­gyának feldogozásában keresi a szélsőségeket, s nem gondol azzal, ha alakjai inkább bámulatos képze­lődésének speciális alkotásai, mint köztünk élő és mozgó lények, kikben közeli ismerőseinkre talá­lunk; de az olvasó aligha gondol e sok tekintet­ben alapos vádra, míg végére nem ér a ragyogó költészettel s bámulatos leleményességgel írt tör­ténetnek, melynek egyes tündöklő lapjai előtt még a legszigorúbb kritikus is elragadtatással és cso­dálkozással kénytelen megállani. Igaz ugyan, hogy a személyek, kik e történet­ben főtényezők gyanánt szerepelnek, inkább ördö­gök és félistenek, mint köznapi emberek, de Jó­kai tetteik és sorsuk iránt oly mély és tartós ér­deklődést tud kelteni, hogy képzelődésünkben hoz­zájuk emelkedünk, s a költőt még akkor is bátran követjük, ha olykor-olykor a valószínűtlenségek­nek homályos ösvényére vezet. Követjük, mert a a géniusz égi fénye kalauzol bennünket. Mint Jókainak minden regénye, úgy az »Egy az isten« is gazdag megkapóan költői leírásokban, festői részletekben. A nagy hét Rómában aligha találhatott volna Jókainál ragyogóbb tollú rajzolóra. Ama lapokról, melyeket e napok leírásának szen­tel, egy mélyen vallásos kedély ihlettsége s a költő ragyogó képzelődése szól hozzánk. S mit szóljunk ama helyről, midőn Manassé és Blanka, Rómából menekülve, a kétes jövőre bízzák sorsukat, nem élve másnak, mint csupán szerelmüknek? Jókain kívül — a múltban és jelenben — melyik hazai írónknál találunk ily megkapóan szép és igaz gyön­gédséget ? Idézhetnénk e regényéből még több kiválóan szép helyet is, ha meg nem volnánk győződve arról, hogy Jókai minden újabb munkája oly iro­dalmi kincs, melyet minden művelt magyar ember siet megszerezni vagy leg­alább elolvasni. Jókainak vannak hibái, tévedései, — mert hiszen melyik ízó az, kinek munkái kivétel nélkül a tökély példány­­ képei—de az is tény, hogy e hibákat és tévedéseket neki inkább megbocsáthatjuk, mint másnak, mert azokat nála ritka előnyök ellensúlyozzák, s emel­lett arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Jókai

Next