Szépirodalmi Figyelő, 1860. november-december - 1861. január-október (1. évfolyam, 1-52. szám)
1861-03-20 / 20. szám
rint, a (nem bánom : közös) jó teend : tagadom, hogy múltban jövőben a költészet főczélja egyéb lehessen, mint a szép, vagy megszűnt költészet lenni; tárgya pedig,mint régen, úgy ma és ezután lehet igaz is, jó is, sőt bizonyos tekintetben örökké annak kell maradnia, így a föntebbi különböztetés zavarnál egyébre nem való. Ami illeti Bulcsu epicumát : elbeszélő költeményei tulajdonkép nem is azok. Itt is ama lyrai, feszített föllengés játszsza szerepét, mely szerzőnk csaknem minden művén uralkodik. Saját képein compositióról alig lehet szó. „Csak kunbányában, a zárdából megszökött Erzsébet, ismeretlenül, zengi Csáknak és vitézeinek a hét vezér véresküjét, hogy ezáltal az Árpád nemzetség trónjoga iránt lelkesítse; azonban lő Csák fejére a papi átok, melynek mintegy ellendarabjául Erzsébet (szépen írott) áldása rekeszti be a költeményt. ,,A boldog“ czímű elbeszélés egy allegória; tartalma ennyi. Egy király, mielőtt fiának átadná országát, küldi ezt világlátni, oly különös parancscsal, hogy vissza ne térjen, míg boldog embert nem talál, s ha talál , „annak ingét vegye magára“ s úgy jelenjék meg atyja előtt. E furcsa műfölvétellel nem tudom, mit akart szerző. Ismerek egy közmondást : „kinek nem inge, ne vegye magára“ s egy másikat : „ráadni a vizes inget.“ De az első azt teszi : kit nem illet valami (vád, megrovás) ne értse magára; a másik betű szerint : jól elverni, aztán átvitt értelemben : „megadni neki a magáét.“ Ha szerző előtt, mint gondolom, az első közmondás lebegett, nyilván roszul használta fel. Vége a történetnek az, hogy a királyfi, sok sikeretlen keresés után, talál egy szerelmes dalnokot, ki boldognak vallja magát. De midőn ingét kért tőle, ez azt válaszolja, nem adhat, mert inge nincs neki.— Ha ez nem egyéb frivol czélzásnál a költők szegénységére, (mely szerzőnél több költeményben újra meg újra előkerül), alig lehet ízetlenebb valami. Ez az ing-fölvétel, hozzá a bő köpeny, mely alatt ifjú és kedvese rejtőznek, oly bizarr, s a köpeny daczára oly lepletlen képzelet, (társa a megrovás nélkül nem hagyható „Kétálomnak“ 236.), mely bánt. Szintén allegória, de sokkal magasabb szárnyalatu költemény a „Napkelet hőse.“ Egy tündér, Napkelet, boszura hívja fel a nap fiát, Etelét, testvére Napnyugat ellen. Az megy, dúl, Rómáig hat, hol a pap (Leó) beszédére magába tér, „legyőzi magát.“ A napkelet tündére megátkozza ezért nagylelkűséggel a hun királyt és utódait, s azzal, hogy nyűgöt halvány gyermekei legyenek úrrá nemzetségén. Költő végül kilátásba teszi azon időt, mikor az „átok lassan elenyész ... és kibékül Kelet Nyugattal. — Dithyrambi fellengés, utoljára didaxis , a mint szerzőt fentebb jellemzőm. „Kerne Tuba“ egy leány : Tuba, leánya Kernének. (E vezeték és keresztnév használatát I. Endre korában élt pogánynál szerzőre hagyom igazolni.) — Tuba szeret egy ifjat, kiről még nem tudja, hogy keresztyén. Megtudja. El akarná taszítani, de nem képes, oly annyira szereti. Vata lázadásakor őszenne a pogányok közt harczolván, elejt egy magát nem védő ifjat a keresztyén táborból, kiben, amint sisakját felnyitja, vejére ismer. Bősz vakdühvel tombol rajta, s haza száguldván leányának felmutatja kardján jegyese párolgó vérét. Tuba megsiratja, s kéri a holdat (egyik istenét az ősvallásnak), hogy támaszsza fel. Ipoly — ez az ifjú neve — holdkóros, túlvilági életre támad, s magával viszi az alvó Tubát is egy szirttetőre, honnan az apa mélységbe nyilazza őket s maga is szédülten roskad össze. Mindez nincsen költészet nélkül, de igazolja föntebbi állításunkat, hogyan szeret költőnk a concret világból az ábrándok ködébe szabadulni. Előtte volt a tragikai összeütközés leány és ifjú, továbbá leány és apa között, de ő azt mellőzve s az érzelmek harczából támadó emberi érdeket ki nem zsákmányolva, az álmok országába siet. — A ,,Britt bujdosók“ ama két angol királyfi, kik száműzetésben I. István királyunknál találnak menhelyet. A 17 lapra terjedő költői beszélyből 8 lapot az expositio foglal el (egész addig : „S ha kardomra“ ... 130.), s azontúl semmi, de semmi cselekvény nincs, kivéve, hogy a két ifjú megházasodik. E házasságot némi „rózsák“ symbolicája s egy kis fiú, Bertók, hozza létre csodálatos képen, s az utóbbi ..........ki álmák szép honából S rózsahalálból les le titkokat. Ez emlékül Lesle nevet kapott . . . ugyan az a gyermekes etymologiai játék, mely nálunk egy időben tudomány színét bitorolta, de mely most már költeményben is nevetséges. Szerzőnk ez élő-haló rózsákkal akarta megadni beszélyének, mi abban bensőleg épen nincs, a költészetet, s egyszersmind tanusitá hajlamát : a legconcretabb históriai elbeszélést, mely még a monda kerekdedségével sem bir, phantasticus világba játszani át. A „Viadár“ tündérrege legalább nyíltan bevallott allegória („A vihar lelke, Viadár“), benne a természeti erők nyílt megszemélyízéssel szereplenek, s tudjuk, mifajta költeménynyel van dolgunk. Alkotása is, a népmeséből vett hármas szerkezettel — miszerint Viadár maga iránt hálára kötelezi 1. a virág, 2. a gyöngy, 3. a hajnal tündérét, kik aztán bajában megsegélik — gömbölyűbbé van téve, mint szerzőnk egyéb elbeszéléseinél. De maga a genre nem nagyon ajánlatos. (Folytatjuk.)