Szociológia 1976
3-4. szám - Tanulmányok - Papp Zsolt: Elméleti nézőpontok a „kései” tőkés állam működéséhez
c) „Szabad piac” és állam: a történeti háttér ideáltipikus értelmezéséhez. A „klasszikus” vagy szabadversenyes kapitalizmus — Marxtól bemutatott — állapotában a tőke értékesítése elvileg kiszolgáltatott a „szabad” piaci viszonyok mindenkori alakulásának. Abban a helyzetben, amikor a magántőke érvényesülése pusztán a piaci sikerkritériumok esetlegességéhez kötődik, a használati értékek társadalmilag kellő és megkívánt voltára mindig az értékesítés függvényében — azaz utólagosan — derül fény. Ezzel maga a specifikus hasznavehetőségeket előállító termelői struktúra ki van téve saját el nem ismertsége és felbomlása állandó lehetőségének. A „szabad” piac árutermelői természetesen segítenek magukon. Hogyan? Más árutermelők várható viselkedésalternatíváinak előzetes kipuhatolásával és az egyéni gazdasági magatartás-stratégia ehhez történő hozzáigazításával. Ezt a helyzetet, amikor az egyének „tisztán célracionálisan ismétlődő kilátásokra építik cselekvésüket”, Max Weber a kalkulatórikus racionalitás fogalma alá vonta és azoknak a társadalmi (gazdasági) alrendszereknek a jellemzésére használta fel, amelyek kioldódtak az erkölcs, a szokás, a konvenció normatív típusú szervezettségéből. Ezeknek az alrendszereknek — „legtisztább” formájában a piaci érintkezés világának — az kölcsönöz rendkívüli stabilitást és automatikus működésmenetet, hogy „az, aki cselekvését nem a mások érdekére építi — nem »számol« velük —, ellenállást vált ki, vagy nem kívánt és előre nem látott eredményt ér el, s így azt a veszélyt vállalja, hogy saját érdekei csorbát szenvedjenek.” A kalkulálhatóságra beállított racionalitás ezért nem más, mint lehetőség szerint valamennyi elérendő végeredmény egyre egzaktabb előre történő kiszámítása és az egyéni magatartásstratégiának az elvárható esélyekhez történő előzetes hozzáigazítása. Világos, hogy ez a helyzet történetileg egyet jelentett a kapitalizmus két nagy alrendszerének, marxi kategóriákkal szólva a „polgári társadalomnak” és a „politikai államnak” a különválásával. Weber nyelvén szólva arról az ipari kapitalizmusról és „szabad” piacról van szó, amely — mint gazdaság — függetleníteni tudta magát a közhatalom direktíváitól. A közhatalom beavatkozása, direktívarendszere csak akkor elvetendő, amikor előre nem látható vagy olyan változásokat hoz létre, amelyek következményei előre nem láthatók. Azaz a „polgári társadalom” — a gazdaság — világának annyiban kell maga fölül elhárítania a közhatalom gondoskodását, amennyiben ez abban a racionalitásban, előre láthatóságban és kiszámíthatóságban szenved hiányt, amely a tőkés módon üzemelő gazdaság magánegyéneinek és érintkezésüknek létfeltétele. Ha az állam törvényes szabályozás nélkül bármikor beavatkozhat a gazdaság és a „szabad” piac kalkulatórikus rentabilitáson nyugvó üzemmenetébe, ha a „köz” bármikor és bárhogyan belefolyhat a „magánba”, akkor az utóbbiakból éppen a kalkulálhatóság biztosítékai, s ezzel a magántőke értékesülésének elvi sikerlehetőségei hiányoznak. Ezért a magántőke oldaláról jelentkező követelmény nem egyszerűen a közhatalom beavatkozásának távoltartása vagy minimalizálása, hanem ennek a „formális racionalitás” szabályozó feltételeihez való hozzákötése. Azt, hogy az állam materiálisan átpolitizálja a gazdaságot, úgy lehet elhárítani, ha az állam — a közhatalom — törvényei megfelelnek a piac törvényeinek. Más szóval a piaci sikerfeltételek előzetes kikalkulálhatósága az állam iránt azt a követelményt testesíti meg, hogy az mentes legyen a kivételezés, az önkény, a manipuláció lehetőségeitől. Működése ekkor kiszámítható és racionális, mert mindenkire nézve egyformán kötelező direktívákat tartalmaz. Az államigazgatás működése