Szociológia 1990
1-2. szám - Elmélet - Karácsony András: Niklas Luhmann társadalomelmélete és az autopoiézise
közötti relációk azok, melyek döntően befolyásolják az egységes struktúrát. Hosszú időn keresztül ez a felfogás volt a rendszerelmélet. A rendszerfogalom harmadik értelmezési típusa szintén a kibernetikából és a kibernetika által inspirált biológiából indult ki. Ebben nem a nyitottság, a rendszer—környezet közötti interakció hangsúlyozódik, hanem a zártság , a rendszer—környezet differencia mint határmegvonás. Ez az értelmezés az autopoiézisz koncepcióban, annak különböző válfajaiban nyert kidolgozást. Niklas Luhmann rendszerelmélete egyértelműen ehhez a paradigmához sorolandó. Azt már itt meg kell jegyeznem, hogy a rendszerfogalom különböző értelmezéseit vázolva egyértelműen érzékelhető tendencia, hogy a rendszerfogalom használata egy ontológiai típusú jelentésadástól fokozatosan eltolódott egy nem ontológiai, funkcionalista irányba. " Ezek után a luhmanni elméleten belüli tagoltságról szükséges néhány megjegyzést tennem. Ez az elmélet az értelem alapján működő rendszereket vizsgálja, melyeknek két típusát különíti el. A pszichikai rendszereket, melyeknél az értelem a tudatban fejeződik ki, és a szociális rendszereket, amelyeknél pedig a kommunikációban. Az elmélet a szociális rendszereket is továbbtagolja: az egyszerű interakciós rendszerre, melynek konstituálódási feltétele a kommunikációs partnerek jelenléte; a szervezetre, amely a tagság alapján jön létre; és az egymás számára kommunikatíve hozzáférhető cselekvések és átélések átfogó társadalmi rendszerére (N. Luhmann, 1975. 10—11. o.). Ezek a rendszerek értelemrendszerek, s ez röviden azt jelenti, hogy a rendszerekhez nemcsak a szelektíve kiválasztott teljesítmények, események tartoznak, hanem ezekkel együtt jelen van — mint lehetőség-horizont — a nem kiválasztott is. Az értelemre való utalásban mindig van valami "többlet", és ez a "többlet" nem más, mint az, hogy az aktuálisan megtörténthez képest másként is végbemehetett volna a szelekció. Az értelem-kategória alapvető jelentőségét mutatja, hogy még az értelemnélküliségről is csak az értelem alapján lehet értelmesen beszélni. Vagy gondoljunk az értelemvesztésre. A. Hahn utal arra, hogy régebben a kozmoszt értelemteliként képzelték el, míg manapság az univerzum — legalábbis a tudományosan képzettek jelentős része számára — már nem értelemteli. Ennek tekintetében értelemvesztésről kell beszélnünk, azonban az értelemvesztést, az értelemnélküliséget csak az értelemrendszerek fogalmaival lehet diagnosztizálni (A. Hahn, 1987. 163. o.). Az értelemrendszer, mivel a másképp is lehetséges létről van szó, szükségképp együtt él a kontingenciával. Az értelem-kategória középpontba állítása nem új keletű Niklas Luhmann rendszerelméletében, hanem már a nevezetesen 1971-es — Habermasszal folytat