Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 10. (1909)
1909 / 4. szám - Dr. Kristóf György: Petőfi ifjúkori költészete
Petőfi ifjúkori költészete. I. Az az utazás, mit Petőfi 1846 szeptemberoktóberében Szatmárban, a Kölcsey vármegyéjében tett meg, életében és költészetében is nevezetes fordulót jelent Az egyén, a polgár Petőfi a férfiúi pálya legméltóságosabb s legállandóbb — egy egész életre szóló — kötelességének teljesítése előtt áll. S az a remény, hogy mint ember czélját eléri, hogy az imádott lány felesége leendő lelkét egészen elárasztja. A természetes vágy, hogy éltének szála összefonódjék szíve választottjának életével, komoly lelki erőfeszítésbe kerül ugyan, de azért mégis bizonyos nyugvópontot jelent a költő magánéletében. S bizonyos nyugvópontot jelent költészetében is. Tudvalevő, hogy Petőfi említett utazása rendjén ismerkedett meg Szendrey Júliával, ki a költő véleménye szerint (s ebben Julia valamennyi személyes ismerője igazat ad a költőnek) még Párisnak is sok volna, a Georges Sandok hazájának, nem pedig Szatmárnak, az ólmos fütykösök termőföldjének. „. ... És én szeretem e lyánykát, és ő szeret engem, (írja tovább Orlaynak 1846 deczember 26-án) és mi boldogok vagyunk és talán még boldogabbak is leszünk, mert meglehet, hogy mielőtt a most születendő év meghal, mi így fogjuk egymást szólítani: „Hallod, kedves feleségem?“ . . . „Hallom, édes férjem.“ Október 23. az a nap, amelyiken Julia a viszontszerelem határozott és kétségtelen jeleit megmutatja a költőnek. (Szeretsz tehát, kedves, szép angyalom . . .) Igaz, hogy az elválás, a búcsúzás utolsó pillanatában (...Mért hagyod a végső pillanatnak...?) A költő Júliától most már boldog reménynyel távozott s Nagybányán keresztül Kohóra utazott gróf Teleki Sándorhoz. Innen írja még október 28-án Várady Antalnak: „Elhagytam Szatmárt, és hogy hagytam el! . . . Szerettetve, barátom, szerettetve a legdicsőbb lénytől, mely valaha az isten kezéből kikerült ... Oh mi boldog vagyok . . .“ Petőfi ekkor majdnem huszonnégy éves. Abban a korban van tehát, amelyik minden ember életében akarva-akaratlan korszakot jelent. Átlépés ez ifjúi napokból a komoly férfiúi évekbe. A napnak, a pillanatnak gondjait az egész életre vonatkozó gondoskodás váltja fel. A könnyen jövő és menő örömök helyett állandó s komoly erkölcsi diadalokra irányul a lélek kívánsága. A psychosisok sokféleségét és tarka vegyületét kevesebb színből összerakott, de a férfiúság céltudatossága által harmonikus életfelfogás és világnézet szorítja ki. Míg ifjak vagyunk, többékevésbbé mindnyájan impressionisták vagyunk. Száz meg száz érzés, tömérdek vágy, ezernyi kívánság villan meg lelkünkben, ha nem is egyidőben, de szinte egyenlő erővel. Mindeniket fontosnak véljük, mohón kívánjuk gyors megvalósulását. Még a legkomolyabb siheder is új meg új életczést tűz maga elé naponta, hogy másnap már ne is igen emlékezzék rája. De egyik czél se tud a többi felett uralomhoz jutni sem erőben, sem tartósságban. A férfikor kezdetéig, mint szokás mondani, keressük önmagunkat s ekkor aztán kiváltódik a jellemnek az az egy-két uralkodó eleme, mely cselekvésünk, sőt érzelemvilágunk holtig tartó gerincre leend. Ez a kiváltódás megtörténhetik valami szembetűnő külső esemény nélkül is, de általában valamely életünk felfogásában nagyjelentőségű eseményhez kapcsolódik. Hivatalbalépés, házasság, szüleink halála, árván maradt gyámoltalan testvéreink gondozása stb. szoktak lenni ezek a lelkünket, helyesebben jellemünket megérlelő külső mozzanatok. Valóban külső motívumok ezek csupán, amelyektől számíthatjuk, hogy komolyan az életnek, hivatásunknak élünk. De maguk a lelki előzmények ezektől függetlenek. Ezek a látszólag döntő események csak arra valók, hogy a bensőnkben égő és kavargó haost elébb vagy utóbb megszilárdítsák s az abban levő uralkodó elemeket állandóan a felszínre, a termő talaj helyén megrögzítsék. Az a tudat, hogy Julia szereti s az a kilátás, (még ha egyelőre oly szűk volt is) hogy övé leend, a Petőfi jellemében is felszínre hozta a legerősebb vonásokat s állandóan láthatóvá tette annak alapelemeit Szatmárból hazatérése után nem sokkal, önti szavakba az összes költemények első kiadásának világszerte ismert jeligéjét, a votum Petőfianum-ot. Szabadság, szerelem ! E kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom . Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet S csakugyan szerelmének s a szabadságnak él és hal. A Júliához írott szerelmi költemények a legigazabbak és legszebbek, akár az érzés mélységét, akár az őszinteséget, akár azok formáját tekintjük. S ami az élet prózai oldalát, a megélhetést is illeti, tudjuk, hogy az volt a költő czélja, hogy családját fentarthassa emberséggel, bár a hivatalviselés nyűgével egy pillanatra se tudott megbarátkozni s azt magától mindenkor határozottan elhárította. S érezte, hogy az élet anyagi harczának megharczolásához van ereje. Amint be is bizonyult. Ezért mint ember boldognak érezte magát. Lelkének egyik alapszükséglete tehát kielégülést nyert. Ha életét tette is rá szerelmére, nem hiába tette Megnyugvást nyert benne és általa. A miért ezután fáj a lelke, a szabadság. Ember és polgár vagyok. Mint ember mi boldog! És mint polgár, lelkemen Mily keservet hordok! Az örömnek könnyét sírom Ha lványkámra gondolok; Fájdalomnak könnyét sírom, » Ha hazámhoz fordulok. (Nem ért engem a világ . . .) S még előbb az ó-világot rombadöntő s az új világot megteremtő véres napokról álmodik. Alig várja a harczi trombita harsanását s hogy szilaj jó kedvvel a bajnokok sorába nyargalhasson. Ha megvagdalják, ha rabbá ejtik vagy éppen meghal, van, ki könnyet ejtsen érette.