A MTA MŰSZAKI TUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI 18. KÖTET (1956)
18. kötet/ 1-4. szám - MOSONYI EMIL: Vásárhelyi Pál emléke
VÁSÁRHELYI PÁL EMLÉKE 245 ráshoz. Szerencsétlen módon azt írják egyesek Paleocapa javára, hogy Vásárhelyivel szemben az egész Tiszára készített tervet, s mindezt azért, mert Vásárhelyi második terve nem került ismertetésre. Sőt még olyat is lehet olvasni, hogy Vásárhelyit azért érte szívszélhűdés, mert Paleocapa tervét hozták fel ellene, s az e feletti izgalom okozta szívrohamát. Pedig Paleocapa csak Vásárhelyi halála után jött Magyarországra szakértői véleményt adni. Vásárhelyi második tervének és Paleocapa szakvéleményének gondos összehasonlításából éppen az derül ki, hogy a leglényegesebb kérdésekben véleményük megegyezett, s végeredményképpen egy-két részletet nem tekintve, Paleocapa Péter, a neves vízügyi szaktekintély helyesnek tartotta Vásárhelyi tervét. És most, amikor a népéhez hű, képzett tudósnak, az életét önzetlen munkában eltöltött kiváló mérnöknek, az elgondolásainak igazságáért keményen küzdő talpig férfinek az élteútját végigkísértük, amikor követtük életének nemzedékek számára utat mutató csillagát, amelynek fénye éppen deleléskor aludt ki, akkor vonjuk le magunk számára is a tanulságokat. Mert ha ezt nem tennék, akkor Vásárhelyi Pál munkás életének egy részét kárbaveszettnek ítélné meg a történelem, de nem az ő hibájából, hanem a mi nemzedékünk vétkessége miatt. Noha még vannak tennivalóink a Tisza-szabályozás terén, nemcsak a folyó medrének szabályozásával, hanem az árvédelmi gátak megerősítésével, magasbításával, korrekciójával kapcsolatban, mégis azt mondhatjuk, hogy a nagy alkotás lényegében befejeződött. S ezzel, továbbá a lecsapolási belvízrendezési és egyéb vízrendezési feladatok jelentékeny részének elvégzésével, lezárult egy korszak, a vizek kártételei ellen való küzdelem úttörő korszaka, amelyre a vizek hasznosításának a kora következett, vagy legalábbis kellett volna következnie, ahogyan azt Széchenyi István történelmi jelentőségű szavai előre kitűzték, amit Lónyai Menyhért egykori fültanú feljegyzései alapján így idéztek : ««A vízbajok megszüntetésének természetes sorrendje a szabályozással egybekapcsolt ármentesítés és az azt követő lecsapolás, amiket azután az öntözésnek kell betetőznie.«. Nem elszólás, amikor azt mondottam, hogy a vízhasznosítás korának kellett volna követnie a Tisza-szabályozást. Vízgazdálkodásunk fejlődésében ugyanis kimutatható lanyhadás következett be már a századforduló idején, sőt feltűnő törés mutatkozott a század elején, legfőképpen pedig a két világháború közötti időszakban. Voltak ugyan egyes kiragadott, nagyszabású munkálatok, de a hasznosítás tervszerűsége hiányzott. Hiába írta meg Sajó Elemér 1934-ben híres emlékiratát, a hivatalos és kormányzati körökben távolról sem keltett olyan visszhangot, mint amilyet megérdemelt volna. Noha kerek száz esztendő telt el, s a hidrológia és a vízépítés tudománya rendkívül nagymértékben fejlődött, számos építési gyakorlati eljárás és a gépesítés nagy lehetőség