A MTA MŰSZAKI TUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI 18. KÖTET (1956)

18. kötet/ 1-4. szám - MOSONYI EMIL: Vásárhelyi Pál emléke

VÁSÁRHELYI PÁL EMLÉKE 245­ ráshoz. Szerencsétlen módon azt írják egyesek Paleocapa javára, hogy Vásár­helyivel szemben az egész Tiszára készített tervet, s mindezt azért, mert Vásár­helyi második terve nem került ismertetésre. Sőt még olyat is lehet olvasni, hogy Vásárhelyit azért érte szívszélhűdés, mert Paleocapa tervét hozták fel ellene, s az e feletti izgalom okozta szívrohamát. Pedig Paleocapa csak Vásár­helyi halála után jött Magyarországra szakértői véleményt adni. Vásárhelyi második tervének és Paleocapa szakvéleményének gondos összehasonlításából éppen az derül ki, hogy a leglényegesebb kérdésekben véle­ményük megegyezett, s végeredményképpen egy-két részletet nem tekintve, Paleocapa Péter, a neves vízügyi szaktekintély helyesnek tartotta Vásárhelyi tervét.­­ És most, amikor a népéhez hű, képzett tudósnak, az életét önzetlen munkában eltöltött kiváló mérnöknek, az elgondolásainak igazságáért kemé­nyen küzdő talpig férfinek az élteútját végigkísértük, amikor követtük életének nemzedékek számára utat mutató csillagát, amelynek fénye éppen deleléskor aludt ki, akkor vonjuk le magunk számára is a tanulságokat. Mert ha ezt nem tennék, akkor Vásárhelyi Pál munkás életének egy részét kárbaveszettnek ítélné meg a történelem, de nem az ő hibájából, hanem a mi nemzedékünk vétkessége miatt. Noha még vannak tennivalóink a Tisza-szabályozás terén, nemcsak a folyó medrének szabályozásával, hanem az árvédelmi gátak meg­erősítésével, magasbításával, korrekciójával kapcsolatban, mégis azt mondhat­juk, hogy a nagy alkotás lényegében befejeződött. S ezzel, továbbá a lecsapolási belvízrendezési és egyéb vízrendezési feladatok jelentékeny részének elvégzésé­vel, lezárult egy korszak, a vizek kártételei ellen való küzdelem úttörő korszaka, amelyre a vizek hasznosításának a kora következett, vagy legalábbis kellett volna következnie, ahogyan azt Széchenyi István történelmi jelentőségű szavai előre kitűzték, amit Lónyai Menyhért egykori fültanú feljegyzései alapján így idéztek : ««A vízbajok megszüntetésének természetes sorrendje a szabályozással egybe­kapcsolt ármentesítés és az azt követő lecsapolás, amiket azután az öntözésnek kell betetőznie.«. Nem elszólás, amikor azt mondottam, hogy a vízhasznosítás korának kellett volna követnie a Tisza-szabályozást. Vízgazdálkodásunk fejlődésében ugyanis kimutatható lanyhadás következett be már a századforduló idején, sőt feltűnő törés mutatkozott a század elején, legfőképpen pedig a két világ­háború közötti időszakban. Voltak ugyan egyes kiragadott, nagyszabású mun­kálatok, de a hasznosítás tervszerűsége hiányzott. Hiába írta meg Sajó Elemér 1934-ben híres emlékiratát, a hivatalos és kormányzati körökben távolról sem keltett olyan visszhangot, mint amilyet megérdemelt volna. Noha kerek száz esztendő telt el, s a hidrológia és a vízépítés tudománya rendkívül nagymér­tékben fejlődött, számos építési gyakorlati eljárás és a gépesítés nagy lehetőség

Next