MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 24. ÉVFOLYAM (1975)

1975 / 2. sz. - TANULMÁNYOK - KONTHA SÁNDOR: Felszabadulási emlékművek Magyarországon

FELSZABADULÁSI EMLÉKMŰVEK MAGYARORSZÁGON* Az em­lékműszobrászat, mint Európában általában, Magyarországon sem volt igazán jelentős a múltban, annak ellenére, hogy a századforduló táján — az Osztrák— Magyar Monarchia idején —, majd az első világháború után, a Horthy-féle ellenforradalmi rendszerben nagy­számú emlékművet állítottak fel a fővárosban és vidéken egyaránt. Különböző történelmi személyeket, elsősor­ban az uralkodó osztály képviselőit örökítették meg ezek a szobrok, de mellettük találkozhatunk múltunk más nagyjainak, így többek között az 1848-as magyar sza­badságharc két kiemelkedő személyiségének, Kossuth Lajosnak és Petőfi Sándornak az alakjával is. Bárkit ábrázoltak azonban, az emlékszobrok célja, feladata végső fokon mindig a fennálló rendszer reakciós politi­kájának, ideológiájának hirdetése, a múlt megmásítása, hamis nemzeti tudat és öntudat ébresztése, a hivatalos reprezentáció szolgálata volt. S ha ez volt a feladata a személyhez kötött emlékműveknek, fokozottan ezt vár­ták az allegorikus ábrázolásoktól, a jelképes figuráktól és csoportozatoktól, amelyeknek száma és a fenti ér­telemben vett fontossága az első világháború utáni idő­szakban különösen megnőtt. A feladat és kívánalom ellenére persze ezeket a szobrokat leginkább a tartalmi üresség, a semmitmondás jellemezte. A sorra készülő hősi emlékek is távol álltak attól, hogy akárcsak fel­villantsák az imperialista háború valódi arcát, nemhogy leleplezték volna, vagy agitáltak volna ellene. Nem tud­tak szólni sem az értelemhez, sem az érzelemhez. Barlach magdeburgi szoborcsoportjához hasonló drámai erejű, Kollwitz roggewelde-i síremlékéhez fogható bensőséges érzelmi töltésű háborús emlék Magyarországon nem, de úgy vélem, egész Európában nem született. Az emlékművek készítői szinte kizárólag az akadé­mizmus hívei és neveltjei közül kerültek ki, akik meg­bízható szakmai felkészültséggel, de mélyebb meggyőző­dés nélkül (nézetem szerint az akadémizmusnak ez is lényeges sajátossága), és mindenekelőtt anyagi érdekei­ket szem előtt tartva vállalták és oldották meg feladatai­kat. Azok a progresszív felfogású, új törekvésű művészek, akik kifejezetten gazdasági kényszerűségből esetleg szintén részt vettek valamely emlékműre kiírt pályázaton, megbízáshoz általában sohasem jutottak. A kevés ki­vétel közé sorolható a Szovjetunióban is ismert Mészáros László, akinek az első világháborúban elpusztult lovak emlékére készített, lovat ábrázoló munkája kétségkívül több emberi érzést, mélyebb gondolatot fejez ki, mint más hősi emlékek tucatjai. A másik, ugyancsak kivétel­ként említhető példa nem háborús emlék, s természete­sen nem is hivatalos kezdeményezésre született. Gold­man György szobra, egy munkáslány síremléke a har­mincas évek közepéről, amely — az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság alatt született alkalmi szobroktól eltekintve — az első munkásmozgalmi emlékmű volt hazánkban. A szobor sorsa sajnálatosan ugyanaz lett, mint a munkásmozgalom számos harcosáé, köztük Gold­man Györgyé is. Elpusztították a fasiszták. A fentiek alapján eléggé érthető, h­a a hivatalos mű­vészetpolitikával szembenálló, haladóbb polgári esztétá­ink, kritikusaink szemében az emlékműszobrászat eleve elfajzott, eleve pusztulásra érett műfajnak számított. Sokan úgy vélték — s ez a nézet bizonyos vonatkozások­ban ma is él —, hogy ebben a műfajban voltaképpen lehetetlen maradandót, valóban művészit létrehozni. Lehetetlenné teszi ezt a mindenkori hatalom kiszolgá­lásának kényszere, a megrendelőt, a megrendelő közös­séget képviselők laikus kívülállása és kívánalmai, a pá­lyázati rendszer buktatói, a különböző zsűrik hagyomá­nyosan inkább gátlónak, mint segítőnek ítélt tevékeny­sége. 1945 után megváltozott társadalmi-politikai ala­pon, új eszmei feladatokkal és célkitűzésekkel induló emlékműszobrászatunknak komoly előítéletekkel kel­lett tehát megküzdenie, s részben igen terhes hagyomá­nyokkal kellett szakítania ahhoz, hogy valóban magas eszmei-művészi szintű alkotások születhessenek ebben a szocialista társadalom számára is szükséges, fontos sze­repű műfajban. A múlttal való eszmei szakítás teljes. A történelem mozgásával, a nép érdekeivel ellentétes tendenciákat progresszív törekvések, a társadalom haladó irányú átalakításának segítése váltotta fel. A nacionalista uszítás helyébe az internacionalizmus, a népek test­vériségének gondolata lépett. Történelmünk során elő­ször nyílt mód a forradalmi parasztmozgalmak, vala­mint a munkásmozgalom nagy alakjainak és mártírjai­nak, a partizánharcok hőseinek megörökítésére. Mind­ezzel kétségkívül a legnagyobb akadály hárult el a mű­faj tényleges fejlődése, eszmei-művészi kiteljesedése, jelentőssé válása elől, hiszen míg a hazug eszme csak kárára lehet mindenfajta műalkotásnak, a haladás és igazság szolgálata minden bizonnyal alapvető feltétele a teljesség elérésének. A történelmi lehetőség persze még korántsem jelenti a tökéletes megvalósulást is. Emlékműszobrászatunk 1945 utáni fejlődése ugyanúgy nem mentes az ellent­mondásoktól, kitérőktől, visszalépésektől, mint a mű­vészet többi műfaja, s mint az élet egyéb területei sem. Az olykor észlelhető eszmei bizonytalanság, a meggyő­zésre is képes meggyőződés, az állásfoglalásra késztető elkötelezettség hiánya vagy fogyatékossága a múlt akadémikus sablonjaival, esetleg korszerűnek vélt, de üres formai trükkökkel párosulva nem ritkán jelent­kezik. Számos probléma adódik ma is a pályázatok el­bírálásánál, a zsűrizések területén, egyszóval a tervek­től a felállított emlékművekig vezető úton. Ám minden probléma és nehézség ellenére kétségtelen, hogy az utolsó harminc év új és emelkedő szakaszt jelent politikai jel­legű emlékszobrászatunk, közelebbről és konkrétabban a jelen konferencia témáját képező „harc és győzelem emlékművei" vonatkozásában. Magyarország szerepe a második világháborúban közismert. Tudvalevő, hogy a német fasisztáknak és magyar bérenceiknek igája alól csak a Szovjetunió Vörös Hadserege segítségével szabadulhatott meg a magyar nép. Igen természetes tehát, ha a városainkban és fal­vainkban található harci és győzelmi emlékeinkre mind az elképzelést, mind a méreteket illetően általában bizo- 97 *,,Harc és győzelem emlékművei" témakörben, a Szovjet­únióban rendezett nemzetközi konferenciára készített referátum szövege. 2 Művészettörténeti Értesítő

Next