MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 24. ÉVFOLYAM (1975)
1975 / 2. sz. - TANULMÁNYOK - KONTHA SÁNDOR: Felszabadulási emlékművek Magyarországon
FELSZABADULÁSI EMLÉKMŰVEK MAGYARORSZÁGON* Az emlékműszobrászat, mint Európában általában, Magyarországon sem volt igazán jelentős a múltban, annak ellenére, hogy a századforduló táján — az Osztrák— Magyar Monarchia idején —, majd az első világháború után, a Horthy-féle ellenforradalmi rendszerben nagyszámú emlékművet állítottak fel a fővárosban és vidéken egyaránt. Különböző történelmi személyeket, elsősorban az uralkodó osztály képviselőit örökítették meg ezek a szobrok, de mellettük találkozhatunk múltunk más nagyjainak, így többek között az 1848-as magyar szabadságharc két kiemelkedő személyiségének, Kossuth Lajosnak és Petőfi Sándornak az alakjával is. Bárkit ábrázoltak azonban, az emlékszobrok célja, feladata végső fokon mindig a fennálló rendszer reakciós politikájának, ideológiájának hirdetése, a múlt megmásítása, hamis nemzeti tudat és öntudat ébresztése, a hivatalos reprezentáció szolgálata volt. S ha ez volt a feladata a személyhez kötött emlékműveknek, fokozottan ezt várták az allegorikus ábrázolásoktól, a jelképes figuráktól és csoportozatoktól, amelyeknek száma és a fenti értelemben vett fontossága az első világháború utáni időszakban különösen megnőtt. A feladat és kívánalom ellenére persze ezeket a szobrokat leginkább a tartalmi üresség, a semmitmondás jellemezte. A sorra készülő hősi emlékek is távol álltak attól, hogy akárcsak felvillantsák az imperialista háború valódi arcát, nemhogy leleplezték volna, vagy agitáltak volna ellene. Nem tudtak szólni sem az értelemhez, sem az érzelemhez. Barlach magdeburgi szoborcsoportjához hasonló drámai erejű, Kollwitz roggewelde-i síremlékéhez fogható bensőséges érzelmi töltésű háborús emlék Magyarországon nem, de úgy vélem, egész Európában nem született. Az emlékművek készítői szinte kizárólag az akadémizmus hívei és neveltjei közül kerültek ki, akik megbízható szakmai felkészültséggel, de mélyebb meggyőződés nélkül (nézetem szerint az akadémizmusnak ez is lényeges sajátossága), és mindenekelőtt anyagi érdekeiket szem előtt tartva vállalták és oldották meg feladataikat. Azok a progresszív felfogású, új törekvésű művészek, akik kifejezetten gazdasági kényszerűségből esetleg szintén részt vettek valamely emlékműre kiírt pályázaton, megbízáshoz általában sohasem jutottak. A kevés kivétel közé sorolható a Szovjetunióban is ismert Mészáros László, akinek az első világháborúban elpusztult lovak emlékére készített, lovat ábrázoló munkája kétségkívül több emberi érzést, mélyebb gondolatot fejez ki, mint más hősi emlékek tucatjai. A másik, ugyancsak kivételként említhető példa nem háborús emlék, s természetesen nem is hivatalos kezdeményezésre született. Goldman György szobra, egy munkáslány síremléke a harmincas évek közepéről, amely — az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság alatt született alkalmi szobroktól eltekintve — az első munkásmozgalmi emlékmű volt hazánkban. A szobor sorsa sajnálatosan ugyanaz lett, mint a munkásmozgalom számos harcosáé, köztük Goldman Györgyé is. Elpusztították a fasiszták. A fentiek alapján eléggé érthető, ha a hivatalos művészetpolitikával szembenálló, haladóbb polgári esztétáink, kritikusaink szemében az emlékműszobrászat eleve elfajzott, eleve pusztulásra érett műfajnak számított. Sokan úgy vélték — s ez a nézet bizonyos vonatkozásokban ma is él —, hogy ebben a műfajban voltaképpen lehetetlen maradandót, valóban művészit létrehozni. Lehetetlenné teszi ezt a mindenkori hatalom kiszolgálásának kényszere, a megrendelőt, a megrendelő közösséget képviselők laikus kívülállása és kívánalmai, a pályázati rendszer buktatói, a különböző zsűrik hagyományosan inkább gátlónak, mint segítőnek ítélt tevékenysége. 1945 után megváltozott társadalmi-politikai alapon, új eszmei feladatokkal és célkitűzésekkel induló emlékműszobrászatunknak komoly előítéletekkel kellett tehát megküzdenie, s részben igen terhes hagyományokkal kellett szakítania ahhoz, hogy valóban magas eszmei-művészi szintű alkotások születhessenek ebben a szocialista társadalom számára is szükséges, fontos szerepű műfajban. A múlttal való eszmei szakítás teljes. A történelem mozgásával, a nép érdekeivel ellentétes tendenciákat progresszív törekvések, a társadalom haladó irányú átalakításának segítése váltotta fel. A nacionalista uszítás helyébe az internacionalizmus, a népek testvériségének gondolata lépett. Történelmünk során először nyílt mód a forradalmi parasztmozgalmak, valamint a munkásmozgalom nagy alakjainak és mártírjainak, a partizánharcok hőseinek megörökítésére. Mindezzel kétségkívül a legnagyobb akadály hárult el a műfaj tényleges fejlődése, eszmei-művészi kiteljesedése, jelentőssé válása elől, hiszen míg a hazug eszme csak kárára lehet mindenfajta műalkotásnak, a haladás és igazság szolgálata minden bizonnyal alapvető feltétele a teljesség elérésének. A történelmi lehetőség persze még korántsem jelenti a tökéletes megvalósulást is. Emlékműszobrászatunk 1945 utáni fejlődése ugyanúgy nem mentes az ellentmondásoktól, kitérőktől, visszalépésektől, mint a művészet többi műfaja, s mint az élet egyéb területei sem. Az olykor észlelhető eszmei bizonytalanság, a meggyőzésre is képes meggyőződés, az állásfoglalásra késztető elkötelezettség hiánya vagy fogyatékossága a múlt akadémikus sablonjaival, esetleg korszerűnek vélt, de üres formai trükkökkel párosulva nem ritkán jelentkezik. Számos probléma adódik ma is a pályázatok elbírálásánál, a zsűrizések területén, egyszóval a tervektől a felállított emlékművekig vezető úton. Ám minden probléma és nehézség ellenére kétségtelen, hogy az utolsó harminc év új és emelkedő szakaszt jelent politikai jellegű emlékszobrászatunk, közelebbről és konkrétabban a jelen konferencia témáját képező „harc és győzelem emlékművei" vonatkozásában. Magyarország szerepe a második világháborúban közismert. Tudvalevő, hogy a német fasisztáknak és magyar bérenceiknek igája alól csak a Szovjetunió Vörös Hadserege segítségével szabadulhatott meg a magyar nép. Igen természetes tehát, ha a városainkban és falvainkban található harci és győzelmi emlékeinkre mind az elképzelést, mind a méreteket illetően általában bizo- 97 *,,Harc és győzelem emlékművei" témakörben, a Szovjetúnióban rendezett nemzetközi konferenciára készített referátum szövege. 2 Művészettörténeti Értesítő