MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 52. ÉVFOLYAM (2003)
2003 / 1-2. sz. - TANULMÁNYOK - CSÁKI TAMÁS: Árkay Bertalan és Peter Behrens bécsi mesteriskolája
tekintve úgy vélte, hogy „Nem így kell építeni, hanem több melegséggel. Több érzelmet kell az alkotásba vinni!" E rajz érzékelteti, milyen is volt az általa elképzelt érzelemgazdagabb építészet. [34] Peter Behrens mesteriskolája A magyar építészek külföldi tanulmányaiban a 19. század során meghatározó szerepet játszó három város közül, Berlinnel és Münchennel ellentétben Bécsben az 1900-as években is tovább élt, és megőrizte jelentőségét, önálló karakterét az építészetoktatás mindkét hagyományos intézménye. Az építészmérnöki képzést nyújtó Technische Hochschuléval szemben a bécsi Akademie der bildenden Künste két professzorának párhuzamosan működő építészeti mesteriskolái hangsúlyozottan az építőművész-képzés intézményei voltak. Felvételt az alapvető műszaki ismereteket vagy egy műszaki középiskolában vagy a műszaki főiskolán már megszerzett és bizonyos gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkező jelentkezők nyerhettek, akik közül a művészi rátermettség alapján válogattak. A hat szemeszter alatt elvégezhető mesteriskolában nem voltak kötelező tárgyak és előadások, az oktatás központi elemét a professzor vagy asszisztense által vezetett tervezési gyakorlat képezte.[35] A bécsi Akademie der bildenden Künste az 1880-as évekig, főként a megelőző három évtizedben, a magyar építészek külföldi továbbképzésének az egyik legfontosabb, az itteni Technische Hochschule mellett a legtöbb diákot vonzó intézménye volt. Jól ismert, hogy az itt tanult diákok közül később számos a hazai építészet jelenős egyéniségévé vált: a Friedrich von Schmidtnél elsajátított középkorias építészeti nyelvezet mellett mindvégig hűségesen kitartó tervezők - Schulek Frigyes, Steindl Imre és a korán elhunyt Schulz Ferenc, ill. Foerk Ernő - mellett Theophil Hansen tanítványai közül Fellner Sándort, Petz Samut, Cziegler Győzőt és Gerster Kálmánt érdemes említeni.[36] 1890 után azonban megfogyatkozott a Bécsben tanuló magyar diákok száma. Az építésznek készülők többsége számára ekkorra már a pesti műegyetem is megfelelő színvonalú képzést nyújtott, akik pedig az itt tanultakkal nem elégedtek meg, azokat többnyire a kulturális önállósulásnak, a sajátosan nemzeti építészet megteremtésének a vágya hajtotta, ezért Bécs helyett vagy távolabbi világvárosok, vagy az eldugott kalotaszegi, székelyföldi falvak felé vették útjukat. Otto Wagner mesteriskolájába - amely az egész kontinens egyik legszínvonalasabb, leginkább kísérletező szellemű intézménye volt - annak két évtizedes fennállása alatt, 1894 és 1914 között mindössze hét diák nyert felvételt a Magyar Királyság területéről. A Wagner-Schulét nagyobb számban látogató cseh, szlovén vagy horvát építészjelöltek közül a következő évtizedekben sokan meghatározó szerepre tettek szert hazájuk építészetében. [37] Medgyaszay István kivételével a magyarországi - többségében erdélyi szász származású - diákok ezzel ellentétben tanulmányaik után szinte teljesen kívül maradtak a hazai építészeten.[38] A Monarchia felbomlásával Bécs, a bécsi építészet helyzete, regionális szerepe is gyökeresen megváltozott; ennek dacára, a visszaemlékezések szerint a mesteriskolában Peter Behrens vezetése alatt is nyitott, kozmopolita légkör uralkodott, az intézményt számos külföldi, pl. délszláv és amerikai diák is látogatta. [39] Nagyobb számú magyar diákja ekkor sem lehetett a mesteriskolának: kiadványaiban Árkay Bertalanon kívül 1930-ig egyedül Szivessy Endre neve tűnik fel, ő azonban nem hazai, hanem berlini tanulmányok után érkezett oda. [40] Az akadémia professzori székét 1921-től az ekkor már komoly oktatói tapasztalatokkal rendelkező Peter Behrens foglalta el. [41] A müncheni szimbolizmus köréből, eredetileg festőként induló, de ahelyett hivatásául hamar az iparművészeti-építészeti tervezést választó Behrens 1903 és 1907 között, a düsseldorfi Iparművészeti Főiskola vezetőjeként - többek között építészetet is oktatva - jelentős részt vállalt a német művészeti képzés megújításában. [42] Bécsi meghívását azonban nem itteni pedagógiai sikereinek és persze még nem is annak a hírnévnek köszönhette, mely őt később Mies van der Rohe, Walter Gropius és Le Corbusier mestereként övezte. Az akadémia vezetői az ipari építészet és formatervezés úttörőjét - Behrens a berlini AEG konszern számára a vállalati emblémától az elektromos teáskannán át a gyárépületekig minden lehetséges célra dolgozott ki terveket és a Deutscher Werkbund egyik központi személyiségét akarták megnyerni az iskola élére. A „Meisterschule für Moderne Kunst unter Berücksichtigung monumentaler und Industriebauten" professzorává kinevezett Behrenstől azt várták, hogy Németországban, és különösen az ipari építészet területén élvezett presztízse révén diákjait jelentős német megbízásokhoz tudja majd hozzásegíteni -ilyeneket a hirtelen összezsugorodott Ausztrián belül, a közeli jövőben ekkor senki sem remélt. [43] Behrens háború előtti tevékenységével szemben életműve 1919 utáni szakaszát a szakirodalom egybehangzóan szerényebb jelentőségűnek ítéli, a húszas években született művek zavarba ejtő formai és minőségi heterogenitását hangsúlyozza. [44] Az ötvenes éveiben járó tervezőnek említett tanítványai és az ő generációjukhoz tartozó alkotók mellett - a weimari köztársaság építészetében és építészeti közéletében már nem jutott olyan meghatározó szerep, mint a megelőző másfél évtizedben. Ugyanakkor folyamatosan jelen volt a német építészeti nyilvánosságban: részt vett a korszak számos jelentős tervpályázatán, művészeti csoportosulásának - a Werkbund mellett pl. a berlini Ringnek - a tevékenységében és az európai modern építészet egyik legfontosabb közös vállalkozásának, a stuttgarti Weissenhofsiedlungnak a létrehozásában is. Néhány, közvetlenül a háború után tervezett művében, főként pedig ekkor született írásaiban Behrens közel került a kortárs expresszionizmus építészeti ideáljaihoz, gondolatvilágához.[45] Az ipari-technikai civilizáció összeomlásaként megélt világháború megingatta hitét korábbi eszményeiben. A technikai fejlődésnek, a gépi tömegtermelés elterjedésének általa korábban alapvetően pozitívan értékelt jelenségére ekkor már inkább egy általános kulturális értékvesztés okozójaként tekintett. A művészetnek az ipari termeléssel való összekapcsolása, mely a háború előtt a Werkbund legfőbb jelszava volt, ebből következően most már olyan kárhozatos törekvésnek tűnt számára, mely a szellemi értékeket az egyoldalú materializmusnak és racionalizmusnak rendelte alá. A kataklizma utáni szellemi-morális regeneráció alapvető feltétele szerinte ennek az alárendeltségi viszonynak a megfordítása, a műalkotásnak, a művészi alkotófolyamatnak az emancipálása, utilitárius feladatok helyett tisztán ideális célok szolgálatába állítása lehetett.[46] Ennek az eszménynek az építészeti realizálására Behrensnek éppen egy ipari irodaépületben, az IG Farben Frankfurt mellett, Hoechstben működő festékgyárának 1920 és 1924 között