MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 52. ÉVFOLYAM (2003)

2003 / 1-2. sz. - TANULMÁNYOK - CSÁKI TAMÁS: Árkay Bertalan és Peter Behrens bécsi mesteriskolája

tekintve úgy vélte, hogy „Nem így kell építeni, hanem több melegséggel. Több érzelmet kell az alkotásba vin­ni!" E rajz érzékelteti, milyen is volt az általa elképzelt ér­zelemgazdagabb építészet. [34] Peter Behrens mesteriskolája A magyar építészek külföldi tanulmányaiban a 19. század során meghatározó szerepet játszó három város közül, Berlinnel és Münchennel ellentétben Bécsben az 1900-as években is tovább élt, és megőrizte jelentőségét, önálló karakterét az építészetoktatás mindkét hagyomá­nyos intézménye. Az építészmérnöki képzést nyújtó Technische Hochschuléval szemben a bécsi Akademie der bildenden Künste két professzorának párhuzamosan mű­ködő építészeti mesteriskolái hangsúlyozottan az építő­művész-képzés intézményei voltak. Felvételt az alapvető műszaki ismereteket­­ vagy egy műszaki középiskolában vagy a műszaki főiskolán­­ már megszerzett és bizonyos gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkező jelentkezők nyerhettek, akik közül a művészi rátermettség alapján vá­logattak. A hat szemeszter alatt elvégezhető mesteriskolá­ban nem voltak kötelező tárgyak és előadások, az oktatás központi elemét a professzor vagy asszisztense által veze­tett tervezési gyakorlat képezte.[35] A bécsi Akademie der bildenden Künste az 1880-as évekig, főként a megelőző három évtizedben, a magyar építészek külföldi továbbképzésének az egyik legfonto­sabb, az itteni Technische Hochschule mellett a legtöbb diákot vonzó intézménye volt. Jól ismert, hogy az itt ta­nult diákok közül később számos a hazai építészet jele­nős egyéniségévé vált: a Friedrich von Schmidtnél elsajá­tított középkorias építészeti nyelvezet mellett mindvégig hűségesen kitartó tervezők - Schulek Frigyes, Steindl Im­re és a korán elhunyt Schulz Ferenc, ill. Foerk Ernő - mel­lett Theophil Hansen tanítványai közül Fellner Sándort, Petz Samut, Cziegler Győzőt és Gerster Kálmánt érde­mes említeni.[36] 1890 után azonban megfogyatkozott a Bécsben tanuló magyar diákok száma. Az építésznek ké­szülők többsége számára ekkorra már a pesti műegyetem is megfelelő színvonalú képzést nyújtott, akik pedig az itt tanultakkal nem elégedtek meg, azokat többnyire a kulturális önállósulásnak, a sajátosan nemzeti építészet megteremtésének a vágya hajtotta, ezért Bécs helyett vagy távolabbi világvárosok, vagy az eldugott kalotasze­gi, székelyföldi falvak felé vették útjukat. Otto Wagner mesteriskolájába - amely az egész kontinens egyik leg­színvonalasabb, leginkább kísérletező szellemű intézmé­nye volt - annak két évtizedes fennállása alatt, 1894 és 1914 között mindössze hét diák nyert felvételt a Magyar Királyság területéről. A Wagner-Schulét nagyobb szám­ban látogató cseh, szlovén vagy horvát építészjelöltek kö­zül a következő évtizedekben sokan meghatározó sze­repre tettek szert hazájuk építészetében. [37] Medgyaszay István kivételével a magyarországi - többségében erdélyi szász származású - diákok ezzel ellentétben tanulmá­nyaik után szinte teljesen kívül maradtak a hazai építésze­ten.[38] A Monarchia felbomlásával Bécs, a bécsi építészet helyzete, regionális szerepe is gyökeresen megváltozott; ennek dacára, a visszaemlékezések szerint a mesteriskolá­ban Peter Behrens vezetése alatt is nyitott, kozmopolita légkör uralkodott, az intézményt számos külföldi, pl. dél­szláv és amerikai diák is látogatta. [39] Nagyobb számú magyar diákja ekkor sem lehetett a mesteriskolának: kiad­ványaiban Árkay Bertalanon kívül 1930-ig egyedül Szivessy Endre neve tűnik fel, ő azonban nem hazai, ha­nem berlini tanulmányok után érkezett oda. [40] Az akadémia professzori székét 1921-től az ekkor már komoly oktatói tapasztalatokkal rendelkező Peter Behrens foglalta el. [41] A müncheni szimbolizmus köréből, erede­tileg festőként induló, de ahelyett hivatásául hamar az iparművészeti-építészeti tervezést választó Behrens 1903 és 1907 között, a düsseldorfi Iparművészeti Főiskola ve­zetőjeként - többek között építészetet is oktatva - jelen­tős részt vállalt a német művészeti képzés megújításá­ban. [42] Bécsi meghívását azonban nem itteni pedagógiai sikereinek és persze még nem is annak a hírnévnek kö­szönhette, mely őt később Mies van der Rohe, Walter Gropius és Le Corbusier mestereként övezte. Az akadé­mia vezetői az ipari építészet és formatervezés úttörőjét - Behrens a berlini AEG konszern számára a vállalati emblémától az elektromos teáskannán át a gyárépülete­kig minden lehetséges célra dolgozott ki terveket­­ és a Deutscher Werkbund egyik központi személyiségét akar­ták megnyerni az iskola élére. A „Meisterschule für Mo­derne Kunst unter Berücksichtigung monumentaler und Industriebauten" professzorává kinevezett Behrenstől azt várták, hogy Németországban, és különösen az ipari építészet területén élvezett presztízse révén diákjait je­lentős német megbízásokhoz tudja majd hozzásegíteni -ilyeneket a hirtelen összezsugorodott Ausztrián belül, a közeli jövőben ekkor senki sem remélt. [43] Behrens háború előtti tevékenységével szemben élet­műve 1919 utáni szakaszát a szakirodalom egybehang­zóan szerényebb jelentőségűnek ítéli, a húszas években született művek zavarba ejtő formai és minőségi heteroge­nitását hangsúlyozza. [44] Az ötvenes éveiben járó tervező­nek­­ említett tanítványai és az ő generációjukhoz tartozó alkotók mellett - a weimari köztársaság építészetében és építészeti közéletében már nem jutott olyan meghatározó szerep, mint a megelőző másfél évtizedben. Ugyanakkor folyamatosan jelen volt a német építészeti nyilvánosság­ban: részt vett a korszak számos jelentős tervpályázatán, művészeti csoportosulásának - a Werkbund mellett pl. a berlini Ringnek - a tevékenységében és az európai mo­dern építészet egyik legfontosabb közös vállalkozásának, a stuttgarti Weissenhofsiedlungnak a létrehozásában is. Néhány, közvetlenül a háború után tervezett művé­ben, főként pedig ekkor született írásaiban Behrens közel került a kortárs expresszionizmus építészeti ideáljaihoz, gondolatvilágához.[45] Az ipari-technikai civilizáció összeomlásaként megélt világháború megingatta hitét korábbi eszményeiben. A technikai fejlődésnek, a gépi tö­megtermelés elterjedésének általa korábban alapvetően pozitívan értékelt jelenségére ekkor már inkább egy álta­lános kulturális értékvesztés okozójaként tekintett. A mű­vészetnek az ipari termeléssel való összekapcsolása, mely a háború előtt a Werkbund legfőbb jelszava volt, ebből kö­vetkezően most már olyan kárhozatos törekvésnek tűnt számára, mely a szellemi értékeket az egyoldalú materia­lizmusnak és racionalizmusnak rendelte alá. A katakliz­ma utáni szellemi-morális regeneráció alapvető feltétele szerinte ennek az alárendeltségi viszonynak a megfordí­tása, a műalkotásnak, a művészi alkotófolyamatnak az emancipálása, utilitárius feladatok helyett tisztán ideális célok szolgálatába állítása lehetett.[46] Ennek az eszmény­nek az építészeti realizálására Behrensnek éppen egy ipa­ri­ irodaépületben, az IG Farben Frankfurt mellett, Hoechstben működő festékgyárának 1920 és 1924 között

Next