Magyar Állatorvosok Lapja, 1958 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1958 / 5. szám - KÖZLEMÉNYEK A GYAKORLATBÓL - Abonyi Lajos - Kovács Jenő - Miklovich Miklós: Szarvasmarhák karbamid-mérgezése
1958. május MAGYAR ÁLLATORVOSOK LAPJA 133 váltak. Az összfehérje-szükségletnek azonban csak kb. V3-a pótolható vele; a fennmaradó rész teljes értékű fehérjéből álljon. 7. Általában szükségesnek tartják kén vagy kéntartalmú vegyületek (pl. ammóniumszulfát) jelenlétét is. Amennyiben azonban a takarmány kéntartalma 0,1%-nál több (melasz), akkor a külön kénadagolás — úgy látszik — nem fontos. Fent leírtak megtartása mellett a karbamid a tej minőségét, ízét nem rontja. Nem káros a vele táplált borjakra; nem idéz elő zavart az anya táplálkozásában és nemi funkcióiban sem. Nagyon lényeges az, hogy a karbamidhoz a szarvasmarhát hozzászoktassuk, szabatosabban, időt hagyjunk arra, amíg a beendő baktériumflórája átalakul a karbamid kihasználására. Ellenkező esetben a napi 100—200 g-os mennyiség súlyos mérgezést, sőt elhullást okoz. Pontos adataink nincsenek arra vonatkozóan, hogy mennyi a karbamid halálos adagja szarvasmarhán. Davis tapasztalatai szerint egyszerre beadott 100 g karbamid a 450 kg-os szarvasmarhát megölte akkor, ha előzőleg ahhoz nem szoktatták hozzá. Ugyanez a mennyiség két részre elosztva és megfelelő időközzel feletetve ártalmatlannak bizonyult. Valószínű tehát, hogy a toxikus dózis szarvasmarhának 60—80 g közé esik. A karbamid-adagot fokozatosan szabad csak emelni, és az etetésnek folyamatosnak kell lenni. Amerikai tapasztalatok szerint néhány napos kihagyás már elegendő ahhoz, hogy a bendőflóra megváltozzék, s ezzel a szarvasmarha érzékenysége ismét kezdeti értékét érje el. Éhező állatok különösen fogékonyak a karbamid iránt, s náluk az egyébként toxikusnak tekinthető adag Уз-—Уг mennyisége már súlyos mérgezést idézhet elő. Kifejlett juhokkal napi 10—15 g karbamid, melaszszal kiegészítve, ugyancsak rendszeresen etethető. A toxikus adag nagyságára vonatkozóan Annicolas és munkatársai folytattak kísérleteket, ezek azonban nem vezettek egyértelmű eredményekre. Karbamid-mérgezés akkor jelentkezik, ha a szarvasmarhák vagy a fentebb jelzett mennyiségnél lényegesen többet kapnak, vagy pedig akkor — s ez a leggyakoribb —, amikor a helyesen számított karbamid-kvantumot a vivőtakarmánnyal nem keverik el gondosan, s egyes állatok így a nekik szánt adagnál sokkal nagyobb mennyiséghez jutnak. A szoktatás fontosságáról az imént már szóltunk. A méreghatás magyarázata az, hogy az ureáze fermentum e vegyületet hirtelen, nagy mennyiségben hasítja ammóniára és széndioxidra. A helytelen (kevés szénhidráttal) etetett, vagy túladagolt karbamidból szabaddá váló sok ammónia a bendőből felszívódik és a szervezetben súlyos alkalosist idéz elő. A bendőtartalom lúgossá válása még kedvez is az ammónia felszívódásának. A vér ammóniumsó-tartalma jelentősen emelkedik, s ennek esetenként diagnosztikai értéke is lehet (Dinning et soc., 1949). Az inkompenzált alkáli-túlsúly következménye a vér ionizált kálciumtükrének csökkenése, ami a mérgezés folyamán jelentkező tetániás görcsöket értelmezi. Takarmányozással kapcsolatos karbamid-mérgezésről külföldi irodalomban szórványosan találunk közléseket. Ezek közül egy dolgozatnak adatait kissé bővebben ismertetjük, főleg a mérgezés tüneteinek idézése céljából. Bullington és társai (1955) szarvasmarhákon tömeges megbetegedést és elhullást észleltek. Szinte minden esetben a karbamidnak az alaptakarmányban való egyenetlen elkeveredése volt a mérgezés oka. Közleményükből nem derül ki, hogy mennyi lehetett az egyes állatok által felvett karbamid-mennyiség. A mérgezés első tünetei az etetés megkezdésétől számított 5— 20 percen belül már jelentkeztek és 1—2—24 órán belül elhulláshoz vezettek. Amennyiben ez nem következett be, a beteg állatok hamarosan felépültek. A mérgezés tünetei a következők voltak: nehézlégzés, hörgés, nyögés, erős izzadás, nyálfolyás, tántorgó járás, lerogyás, tetániás görcsök és felfúvódás. Az orvoslás lényegileg klorálhidrát-glukózekálciumglukonát intravénás adagolásából állott. A felfúvódást az esetek egy részében szonda levezetésével sikerült megszüntetniük, illetőleg enyhíteniük. A gyógyító beavatkozás azonban nem sokeredményt hozott, mert a súlyosan beteg állatok zöme ennek ellenére elpusztult. Hasonló eredetre visszavezethetően nálunk is több ízben történt karbamid-mérgezés. Ezek közül kettőnek a kórelőzményi adatait sikerült felderíteni, s a tapasztalatokat kívánatosnak tartjuk itt közölni. M-i gazdaság 68 szarvasmarhája részére 20 g silót készítettek elő, s ezt fehérjepótlás céljából 3 kg karbamiddal egészítették ki. Egy-egy állatra 44 g karbamid jutott. A karbamidot beton keverőkádban a silótakarmány tetejére szórták és azzal állítólag összekeverték. Délután 4—5 óra között kezdték meg az állatok etetését oly módon, hogy egyszerre 6 szarvasmarha részére vékában vittek takarmányt. 5 óra 30 perctől kezdődően ezek egymás után betegedtek meg, éspedig az első 6 közül 1, a másik 6 közül mind a 6, a harmadik 6 közül pedig 5 állat. A többi hatos csoport tünetmentes maradt. A helyszínre hívott állatorvos a betege- STREPTOMYCIN A. U. V. Forgalomba hozza : EGYESÜLT GYÓGYSZER és TÁPSZERGYÁR, Budapest