Magyar Bibliofil Szemle, 1924 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1924 / 3-4. szám - TÁRCA - Sikabonyi Antal: Kossuth-emlékkiállítás a Nemzeti Múzeumban
KOSSUTH-EMLÉKKIÁLLÍTÁS A NEMZETI MÚZEUMBAN IKOR a hetvenes években a franciákat legyőzték a németek: néhány évre rá a franciák világkiállítást rendeztek. Valami végtelen vigasztaló rejlik abban, hogy épp a mai években nyílnak meg a nemzet első kultúrintézetének díszes kiállítótermei. Alig zárult be a Petőfi-kiállítás, máris a látogatók ezreit vonzzák a Múzeumba a Kossuth életére vonatkozó emléktárgyak, hogy utánuk Jókai vonuljon be a világhódítás nem kevésbbé magyar és nagyszerű eszközeivel a mi kiállítási pantheonunkba. A felzaklatott telkekre isteni simogatás, amint egymásután megjelenik Petőfi, Kossuth, Jókai szellemalakja. Élettelen tárgyak elevenebbek, emlékek beszédesebbek még nem voltak, a múlt még nem hajolt közelebb hozzánk, mint e teremben. Soha úgy nem éreztük, mint most, Marcus Aureliusnak figyelmeztetését: sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, hanem mindig csak a jelen. Az emlékek felemelnek, segítségünkre sietnek: sehova ma oly joggal fel nem írhatnánk, mint Múzeumunk tympanonjára: in hoc signo vinces. Kossuth halálának évében két jelentős okirat került a Nemzeti Múzeumba. Az egyik egy eladási és egy alapítási okirat, a másik egy adásvételi szerződés. Az első nem sokkal Kossuth halála előtt kelt. A nevezetes okirat a következőkép kezdődik: „...én Kossuth Lajos, egykor Magyarország polgára, törvényhozója, minisztere és kormányzója, mostan pedig számkivetettje s a független Olaszország Torino nevű városának lakosa kijelentem s mindazoknak, kiket illet, tudtul adom, hogy Eötvös Károly 1893-ik junius 20-án elém személyesen javaslatot terjesztett, mely szerint én torinói lakásomon levő könyvtáramat a magyar nemzet számára halálom esetére biztosítsam s engedjem át, minthogy e könyvtár — az ő előterjesztése szerint — tudományos értékén kívül a magyar nemzet előtt nagy kegyeleti értékkel is bír és ezért — így indokolta — „nemcsak nagy kár, de szégyen és gyalázat is lenne a magyar nemzetre, ha az én könyvtáram is úgy kallódnék el, mint ahogy a költő Zrínyi Miklósnak és a hazátlan bujdosásban elhunyt II. Rákóczi Ferencnek értékes könyvtáruk eltűnt, elkallódott“; — én e javaslatot megfontolva s fiaimmal is közölve elfogadhatónak találtam s arról Herman Ottót 1893 nov. 20-án megkezdett, de aggkori gyengélkedésem miatt csak deczember 5-én befejezett levélben értesítettem s egyszersmind kijelentettem, hogy magyar nemzetem számára torinói könyvtáramat készséggel átengedem.“