Új Demokrata, 1995. április-június (2. évfolyam, 14-26. szám)
1995-06-29 / 26. szám
16 .PILLANATKÉP Szerelem a nem mindig megfelelő ismerőssel Nálunk ez is olyan kelet-európaian nehézkes SESZTÁK ÁGNES Magyarországon rákérdezni bárkinek is a szexuális életére a legnagyobb tapintatlanság. Egészen más a helyzet, ha mindehhez a tornaterem, a huszonhatodik söröskorsó vagy az uszoda napozója adja a hátteret. Akkor természetes, hogy erről a témáról gátlás nélkül lehet viccet mesélni, pletykálni, fülelőket megbotránkoztatni. Kizárólag férfiaknak, és kizárólag mindig más főszereplőkkel. Nőknek nem tanácsos egy szót sem ejteni arról, hogy tudják, mit hordanak a szoknyájuk alatt, és arról sem, hogy mire való. Könnyen megkaphatják a nimfomániás kurva skatulyáját. Nálunk valahogy ez is olyan kelet-európaian nehézkes. Ha nem lenne a dolog hihetetlenül bonyolult, akkor úgy lehetne elintézni, hogy nálunk a nők nem nagyon szeretnek, a férfiak meg nem nagyon tudnak. S persze mit lehet ezen csodálkozni, amikor generációk mentek tudatlanul a házasságba. Amikor a szexuális élet szóba kerül, ha szóba kerül egyáltalán, még a legbölcsebbnek hitt barátaink is színt váltanak. Késpengére élezett szájjal bizonygatják, hogy ezen az undorító és gusztustalan dolgon nincs mit beszélni. Mások égre emelet tekintettel jelzik: Szodoma és Gomorra közelít, mert az emberiség parázna, a szex meg a pornó elönti a világot. Ó, idők, ó, erkölcsök! A harmadik nagy csoport révetegen kérdezi, hogy vajon mi a jó ebben a hetente ismétlődő gimnasztikai gyakorlatban, amikor utána ki kell mászni a jó meleg ágyból mosakodni. Szó se róla, elég hervasztó az összkép, és még nem vagyunk sehol. Az ember szexuális élete ugyanis a világ egyik legnagyobb igazságtalansága. A férfiak, mint a felmérésből kiderül, elsöprő arányban nagyon is élvezik a dolgot, míg a nőknek alig negyede. Ebből nem az következik, hogy a férfiakat el kell tiporni, és meg kell tőlük tagadni minden ilyen alkalmat. A nők ugyanis nemi kudarcaikért hajlamosak ily módon fizetni. A sorozatos visszautasításnál nincs megalázóbb helyzet a világon, de az is sokkol, amikor azt tapasztaljuk, hogy nem kellünk a szeretett férfinek. Ezeket a helyzeteket nem lehet áthidalni gyöngéd szavakkal, tejfeles töltött káposztákkal, de naponta vásárolt új ruhakölteményekkel sem. A dolog ugyanis tanulható. Hogy miként, ez Magyarországon igen talányos kérdés. Amit szexuális felvilágosítás címén az iskolákban végeznek, az ugyanis annyi, mint egyetlen gyufaszál fényében reménykedve átkelni a Simplon-alagúton. A mostani AIDS-hisztéria közepette tonnaszámra osztogatják a gumit, lassan nem tudni, mivégre. A védekezésre tevődik át a hangsúly, miközben, hogy úgy mondjam, a lényegre meg nem figyel senki. A lényeg pedig mégiscsak ott keresendő, hogy a nők legalább olyan arányban örüljenek a dolognak, mint a férfiak. A probléma gyökere persze nagyon mélyen húzódik. Például rögtön a szavaknál. Valamelyik éjjel egy filmben a főszereplőnő revolverrel a kezében magyarul felszólította legalább háromszor a férfit, hogy mit csináljon vele azonnal. Rém nagy kínban voltam én is, a fiam is. Használhattam volna a szeretkezz velem kifejezést is, de a szituációra ez illet legkevésbé. A másik igen, de az meg a képernyőre szublimálva elviselhetetlen volt. Ha pedig szavunk sincs, akkor mink van? Homokunk, amibe bedugjuk a fejünket és úgy teszünk, mintha ez a dolog nem létezne. Technikánk, a visszautasításra a fejfájástól a felébred a gyerek a másik szobábanig. Naivitásunk, amikor abban reménykedünk, hogy őseinknek is ment valahogy, majd csak nekünk is sikerül. Hülyeségünk, amikor azt gondoljuk, majd csak lehiggad a férjünk, és egyre ritkábban nyúl át értünk a hitvesi ágyon. Ködös homály az agyunkon, amikor azt hisszük, a metrón való kihívó csókolózás azt jelzi, hogy a mi gyerekeink már mindent tudnak. Kitől? Honnan? SESZTÁK ÁGNES főszerkesztő-helyettes Új Demokrata Fotó: archív Új Demokrata 1995/26