Demokrata, 1996. január-március (3. évfolyam, 1-13. szám)

1996-03-21 / 12. szám

KULTÚRA A hátráló költészet lvuA­o­­'ja Agh István: nincs ma becsületünk Ágh István (1938) a Veszprém megyei Felsőiszkázról érkezett a magyar iro­dalomba, s magával hozta egy paraszti közösség több évszázados érték­rendjét. Az egyén és közösség viszonyának feszültségtől sem mentes ábrá­zolása kezdettől fogva jellemzi költészetét. — Ön többször szólt fájdalommal arról, hogy sok halottja van: testvére, Nagy László, aztán Huszárik Zoltán, Latinovits Zoltán, Szabó István, Kamondy Iászló, Kondor Béla. Vala­mennyien tragikusan korán haltak meg. A magyar, illetve a közép-európai művé­szek sorsa ez, vagy a zseniké? — Harminc év óta sok költőtalálko­­zón voltam, négyszer a macedóniai Sztrugában, Belgrádban, a szlovéniai Bledben s a Varsói ősz nevezetű feszti­válon Lengyelországban. Megfigyeltem, hogy a kelet-kö­­zép-európaiak, kiszabadulva hazulról, néha megittasulnak a szabadságtól. Bulat Okudzsa­­vát 1967-ben, amikor először engedték ki a Szovjetunióból, egy madármá­mor kerítette ha­talmába, és ivott, amíg le nem állította a delegáció veze­tője. Ez a hazai költőkre, művé­szekre is jellem­ző volt. Sok fe­szült­s­égoldó méreg halmozó­dott fel itt az emberekben. Túlérzékenyek vagyunk, ami természetes, hi­szen különben nem lennénk költők, művé­szek. Százszoro­san átérzi az em­ber azt, amit más csak alig. A nyugat-európai költők Oxfordban poétikát tanítanak. Úriembe­rek, ha akarnak, estélyiben járnak, min­denhol otthon érzik magukat. Mi meg sehol nem voltunk otthon, még itthon sem. A baráti köröm végig veszélyezte­tett életet élt, ki hogy bírta. A hetvenes­nyolcvanas évek voltak a legborzalma­sabbak, amikor egymás után mentek el a művészemberek. Ez egy végzetszerű lá­gerbetegség volt, Hegyeshalomtól Vla­gyivosztokig. Kelet-Európában a művé­szekről úgy gondolkodnak: legyenek, de minek. — S ezért fölöslegesnek érzik magu­kat. — Ez egészen biztos. Lehet, hogy Nyugat-Európában is megvan ez a művé­szekben, csak ott más dimenzióban fo­lyik az élet. Mi a művészetre tettük az életünk, ez létkérdés, amit nem lehet elvi­selni, ha nincs elég tér a kibontakozásra. Gyakori a tragikus sors. Persze általáno­sítani nem lehet. Éppen most ünnepeltük Takáts Gyula 85. születésnapját, ő valami hatalmas belső védettséggel és intelligen­ciával őrzi a szellemi és testi egészségét. Illyés Gyula is példája volt ennek a testi­szellemi egészségnek, vagy Vas István. Létezik tehát ilyen költői magatartás, még ha ritka is. — Egyik versében arról írt, hogy falu bolondja lett volna, ha otthon marad Iszt­ázon... — Egy faluban annak van becsülete, aki azzal foglalkozik, amivel kell: földet művel, állatokat tart, a parasztgyerekeket neveli, az állatok, emberek gyógyítója, vagy éppen a lelkeké. Egy költő ne éljen ott. Kinevetik, mert azt hiszik, hogy nem csinál semmit. — Mennyire becsülik a költőt ma Magyarországon ? — Semennyire. Mintha a múlt rend­szerben jobban megbecsülték volna a költőket, írókat. Persze nem akarom azt a rendszert dicsérni. Az propagandapoli­tika volt, hogy a hazai walesi bárdok énekeljenek, akkor kapják az aranyat. Már azt sem tudom, hogy kell-e még költészet itt egyáltalán. Alig-alig reagál­nak a dolgokra. A költészetnek akkor volt hatása Magyarországon az utóbbi ötven évben, amikor kimondott olyas­mit, amit máshol nem hallottak az embe­rek. Aztán jött Torgyán, és beszélt a pa­rasztoknak a kommunista elnyomásról. Ők megdöbbentek, hogy ezt így ki lehet mondani; ekkor megszűnt a költők ez irányú feladata. — Milyen „maradék”feladatuk van? — Az, ami Szapphótól kezdve mosta­náig változatlan: az élet, a létezés dalát kell megírniuk. De már azt se merem mondani, hogy a költő énekel, mert ma már a dalt is az Edda, a Hungária csinál­ja. Azt az igényt, ami az ifjúságban régen megvolt a vers iránt, ma ezek a beatrice­­sek nagyon egyszerűen elintézik. A köl­tészet visszaszorult a határai mögé. Per­sze vannak, akik ma is igénylik a verset. A libalegelőn volt legalább valami teljesítmény 54 Demokrata 1996/12 Fotó: Galambos Anita

Next