Demokrata, 1996. január-március (3. évfolyam, 1-13. szám)
1996-03-21 / 12. szám
KULTÚRA A hátráló költészet lvuAo'ja Agh István: nincs ma becsületünk Ágh István (1938) a Veszprém megyei Felsőiszkázról érkezett a magyar irodalomba, s magával hozta egy paraszti közösség több évszázados értékrendjét. Az egyén és közösség viszonyának feszültségtől sem mentes ábrázolása kezdettől fogva jellemzi költészetét. — Ön többször szólt fájdalommal arról, hogy sok halottja van: testvére, Nagy László, aztán Huszárik Zoltán, Latinovits Zoltán, Szabó István, Kamondy Iászló, Kondor Béla. Valamennyien tragikusan korán haltak meg. A magyar, illetve a közép-európai művészek sorsa ez, vagy a zseniké? — Harminc év óta sok költőtalálkozón voltam, négyszer a macedóniai Sztrugában, Belgrádban, a szlovéniai Bledben s a Varsói ősz nevezetű fesztiválon Lengyelországban. Megfigyeltem, hogy a kelet-közép-európaiak, kiszabadulva hazulról, néha megittasulnak a szabadságtól. Bulat Okudzsavát 1967-ben, amikor először engedték ki a Szovjetunióból, egy madármámor kerítette hatalmába, és ivott, amíg le nem állította a delegáció vezetője. Ez a hazai költőkre, művészekre is jellemző volt. Sok feszültségoldó méreg halmozódott fel itt az emberekben. Túlérzékenyek vagyunk, ami természetes, hiszen különben nem lennénk költők, művészek. Százszorosan átérzi az ember azt, amit más csak alig. A nyugat-európai költők Oxfordban poétikát tanítanak. Úriemberek, ha akarnak, estélyiben járnak, mindenhol otthon érzik magukat. Mi meg sehol nem voltunk otthon, még itthon sem. A baráti köröm végig veszélyeztetett életet élt, ki hogy bírta. A hetvenesnyolcvanas évek voltak a legborzalmasabbak, amikor egymás után mentek el a művészemberek. Ez egy végzetszerű lágerbetegség volt, Hegyeshalomtól Vlagyivosztokig. Kelet-Európában a művészekről úgy gondolkodnak: legyenek, de minek. — S ezért fölöslegesnek érzik magukat. — Ez egészen biztos. Lehet, hogy Nyugat-Európában is megvan ez a művészekben, csak ott más dimenzióban folyik az élet. Mi a művészetre tettük az életünk, ez létkérdés, amit nem lehet elviselni, ha nincs elég tér a kibontakozásra. Gyakori a tragikus sors. Persze általánosítani nem lehet. Éppen most ünnepeltük Takáts Gyula 85. születésnapját, ő valami hatalmas belső védettséggel és intelligenciával őrzi a szellemi és testi egészségét. Illyés Gyula is példája volt ennek a testiszellemi egészségnek, vagy Vas István. Létezik tehát ilyen költői magatartás, még ha ritka is. — Egyik versében arról írt, hogy falu bolondja lett volna, ha otthon marad Isztázon... — Egy faluban annak van becsülete, aki azzal foglalkozik, amivel kell: földet művel, állatokat tart, a parasztgyerekeket neveli, az állatok, emberek gyógyítója, vagy éppen a lelkeké. Egy költő ne éljen ott. Kinevetik, mert azt hiszik, hogy nem csinál semmit. — Mennyire becsülik a költőt ma Magyarországon ? — Semennyire. Mintha a múlt rendszerben jobban megbecsülték volna a költőket, írókat. Persze nem akarom azt a rendszert dicsérni. Az propagandapolitika volt, hogy a hazai walesi bárdok énekeljenek, akkor kapják az aranyat. Már azt sem tudom, hogy kell-e még költészet itt egyáltalán. Alig-alig reagálnak a dolgokra. A költészetnek akkor volt hatása Magyarországon az utóbbi ötven évben, amikor kimondott olyasmit, amit máshol nem hallottak az emberek. Aztán jött Torgyán, és beszélt a parasztoknak a kommunista elnyomásról. Ők megdöbbentek, hogy ezt így ki lehet mondani; ekkor megszűnt a költők ez irányú feladata. — Milyen „maradék”feladatuk van? — Az, ami Szapphótól kezdve mostanáig változatlan: az élet, a létezés dalát kell megírniuk. De már azt se merem mondani, hogy a költő énekel, mert ma már a dalt is az Edda, a Hungária csinálja. Azt az igényt, ami az ifjúságban régen megvolt a vers iránt, ma ezek a beatricesek nagyon egyszerűen elintézik. A költészet visszaszorult a határai mögé. Persze vannak, akik ma is igénylik a verset. A libalegelőn volt legalább valami teljesítmény 54 Demokrata 1996/12 Fotó: Galambos Anita