Demokrata, 1996. április-június (3. évfolyam, 14-26. szám)
1996-04-04 / 14. szám
KULTÚRA Magasra repülni Beszélgetés Tamás Menyhért íróval Tamás Menyhért (1940) írói pályáját nem kísérik zajos botrányok, halk szavú alkotó. Mégis jelenkori irodalmunk egyik meghatározó alakja. Neve a bukovinai székelyek felemelően tragikus sorsáról (Vigyázó madár, Esőrácsok) írt regényei révén vált országosan ismertté a nyolcvanas évek elején. — Ön írásaiban nem követ divatot, a maga útját járja. Hogyan lehetséges ez a mai világban, amikor a percemberkék dáridóját éljük? — Éppen ezért lehetséges. Tudom, hogy ez a helyzet, vannak, s látom is sürgésüket, ezért igyekszem elkerülni őket. Importált áramlatoknak, divatoknak sosem hódoltam be. Nekünk ugyanis olyan gazdag szellemi örökségünk van — gondoljunk csak a hét évszázados költészetünkre —, ami világirodalmi rangú. Ha az emberben van annyi erő, hogy az ízek kóstolgatása után maga is írjon, hozzáadva a saját zamatát, akkor olyan egyéni művészetet produkálhat, ami tényleg nem hasonlít senkiéhez sem. — Mivel magyarázza, hogy az Erdélyből származó írók és költők kivételes helyet foglalnak el a magyar irodalomban ? — Azzal, hogy forrásértékű szavakkal, képi nyelvvel dolgoznak. Ez a nyelv nemcsak fogalmakat jelölő, hanem láttató, vagyis költészetre termett nyelv is. Ezután következik a megélt élmény, akár közösségem élménye is, ami érdemes arra, hogy napvilágra kerüljön. A megszólalást behatárolhatja a kapott örökség, amit az írónak megszakítva folytatva kell átörökítenie. A hagyományokra való építkezés tehát nagyon fontos, aki tagadja a hagyományt, az hazudik. Mindenki valamilyen hagyományt folytat. — Ma viszont a hagyományokra való hivatkozás nem igazán divatos. — Ezt a szót, hogy divat, nem ismerem. Egy szót ismerek: korszerűség, és ez nálam azt jelenti, hogy egy adott témát olyan nyelvi eszközökkel fogalmazok meg, amire itt és most csak én lehetek képes. Az itt és most követelménye, hogy a régi magyar szavakat újjáalkossam, új szavakat hozzak létre, új látásmóddal jelenítsem meg. A hagyomány és a korszerűség megítélése szinte írónként más és más, a különbözőség táborokat szül, sáncokat váj egymás közé, ahonnan ellenséges indulatok tüzelnek a másikra. Szomorú, de a sárdobálások idejét éljük. — A megbocsátás képessége hiányzik ma az emberekből? — Elsősorban igen, és a felülemelkedésé is. Illyés egyszer azt írta nekem: „Igyekezz mindig olyan magasan repülni, hogy soha ne érjen le a sárba a lábad.” Ez a dolgok fölébe emelkedésnek képessége: ha valaki lebecsül engem vagy megvet, nem kell feltétlenül viszonoznom ezt, érzek magamban annyi erőt, hogy ne reagáljak hasonlóképpen az emberi gyöngeségre, nem mintha belőlem hiányozna. — Írásai alapján ön a morál embere. Mennyire kifizetődő ez ma, a laza erkölcsiség korában? — Van egy francia mondás: „az ember harminc év után felelős a saját arcáért.” Nekem ötvenéves koromban adatott meg, hogy ezt a felelősséget magaménak érezzem. Ezzel természetszerűen nem adtam felmentést korábbi botlásaimnak. Nem tudok nem gondolni olyan elődökre, mint Kodolányi János, aki az ötvenes években Balatonakarattyán tizenkét fokos hidegben, a lámpacilinderen melegítette a kezét, hogy írni tudjon, de nem adott fel semmit az elveiből, s megteremtette a maga hatalmas regényfolyamát. Ma már én is úgy érzem, hogy bármi megtörténhet velem. Persze ez egy kicsit félelmetes is, mert az ember csak halálközelben érez ilyesmit. Igazi irodalom viszont csak halálközelben születhet, amikor már nincs más választásom, ki kell mondanom a legsúlyosabb dolgokat is, vállalnom kell a közvetítő szerepet.— Ez a költő feladata? — Igen. Olyan költőé, aki a közössége nevében szól. Persze nem sámánként, inkább olyan írástudóként, aki olyan értékeket közvetít a közösségének, amelyeket tőlük kapott. A moralitást, a barátságot, a másik ember tiszteletét s mindenekfölött a helytállást. Ezeket az értékeket kell átmenekíteni ahhoz, hogy fennmaradjon a közösség. Az öntudatunkat szőnünk kellene, ma megszálazzuk Fotó: Ágg Károly Demokrata 1996/14 .