Demokrata, 1996. április-június (3. évfolyam, 14-26. szám)
1996-04-04 / 14. szám
— Szembeállítható-e az európaiság és a magyarság fogalma? — Nem. Nem, mert ezzel csak alábecsüljük önmagunkat. Igenis gazdag kultúra van a térségünkben, és szeretném, ha a román, a szerb, a lengyel, a cseh vagy a szlovák kultúra egymásra találhatna. Ezeknek a kultúráknak a sarjadzását mindannyiszor lekaszálták, mielőtt még nagyobbra nőhettek volna, pedig nem biztos, hogy hatóerejük kisebb lenne, mint az úgynevezett nyugati kultúráé. — Tehát a keleti és a nyugati kultúra között nem minőségi különbség van, csupán szemléletbeli? — Erről van szó. Az egyik kultúrát, filozófiát az egoizmus uralja, míg a keleti kultúra természetközelségében teljesedik ki. Míg az egyik alábecsüli a másikat, az alábecsült mindig kész a másik befogadására. — Vajon az egyre jobban terjedő amerikai kultúra mennyire veszélyes ránk nézve? — Az amerikai kultúra többségében a nyugati kultúra hámsejtje. A felszínt felhorzsolják, s azt mondják, ez a valóság. Igazi mélysége azonban nincs. Ez nem művészet, hanem ipari termelés. — Említette a nagy íróelődöket. Mit tanult tőlük? — Főleg tartást. Illyés Gyuláról például sok mindent lehet mondani, s mondtak is, de mindvégig megmaradt nyájőrzőként. Bárcsak többen követnék a nyájőrzésben! — Mi lenne a feladatuk? — Annak biztosítása, hogy megmaradjunk annak, aminek születtünk. A bennünk lévő képességet úgy kellene érvényesítenünk, hogy 1100 éves fennmaradásunkat még legalább ugyanennyi idővel tudjuk igazolni. Igenis életképesek vagyunk, csak sajnos rajtunk kívül álló okok miatt lecsökkent a cselekvési lehetőségünk. Ma már nem a csatatéren dől el a politika, hanem a fehér asztalnál, esetleg valamelyik bankházban. Nemrég írtam forgatókönyvet Tamási Áronnak az Ábel Amerikában című regényéből. Van ebben egy jelenet: Ábel végigsétál a Wall Streeten a kísérőjével, és elcsodálkozik, hogy ezt a rengeteg embert az utca mind elnyeli. Azt mondja erre a kísérője, hogy ez az utca az egész világot el tudja nyelni. A Wall Street árnyékában vagyunk, ilyen távolságban is. — Tehetünk ez ellen valamit? — Egyre kevesebbet. A pénz beszél, mi pedig olyan emberekké váltunk, akik pénzben mérnek időt, értéket, embert, holott ha valaki visszatér a természetes élethez, rájön, hogy ennek nincs akkora jelentősége. Vissza kell találni a természetes élethez. — És vissza lehet? — Igen. Öt éve vagyok szabadúszó. Eleinte féltem, hogy mi lesz velem, ám egyre biztosabban érzem belülről, de jó, hogy megtettem, bárcsak korábban léptem volna meg ezt a szabad lépést. — A belső függetlensége megőrzése volt az oka annak, hogy — más írótársaival ellentétben — nem vállalt közéleti szerepet az elmúlt években? — Van egy otthonról kapott intelmem: politikába ne merítkezz, kevés köztük a tisztese. S van olyan vélemény is, hogy ahány művész, író politizálni kezdett, mind elhülyült. Ezért jobb távol tartani magunkat a politikától. Nekünk az írásainkkal kell hatnunk, kellene, ismétlem egyre keserűbben. Keserűségem elsőül saját közéletünknek szól. Annak, hogy immár létrehoztuk a Magyar Önforgácsolók Egyesületét, amelyben az egyik másfél volttal politizál, a másik hatalmár-ipari tanuló, a harmadik segéd- Napóleon. Amíg nem lesz egy olyan fajsúlyú politikusunk, aki fejjel kiemelkedik a többiek közül, addig nem számíthatunk sok jóra. Nagyon nagy szükség lenne egy ilyen politikusra, mert csak így lehetne megmenteni ezt a nagyon lezüllött közéletet, kijutnunk az iszapból, hogy legalább szikes talajt éljünk. Ehhez pedig az kell, hogy valaki elöl járjon, és olyan szava legyen, hogy felszáradjon mögötte az iszapos táj. Bízom benne, hogy ha nem is a közeljövőben, de egyszer lesz majd ilyen politikusunk. Nem szabad feladnunk, hiszen sok mindent túléltünk már. Ezt is túl fogjuk élni! — Van egy egysoros verse: „Sorsodzik a hátam.” Ötlet ez, vagy történelmünk tömör kifejezése? — Úgy érzem, ebben benne van a már említett hét évszázad magyar költészete. Balassi Bálint, akit az ágyúgolyó ért, a tüdővészben meghalt Csokonai; József Attila, aki a síneken végezte; Radnóti, akit a gödörbe öltek, lehetne sorolni. S azóta még hányan, de hányan belepusztultak... Szeretném, ha a házunk sorsodzása nem követelne további áldozatokat. Ehhez csupán az önbecsülésünket kellene visszaadni. A nagy nemzeteknek ez könnyű feladat, de mi Trianon után vagyunk. Németh László írta a csonkulás sajgásában, hogy az öntudatunkat szőnünk kellene. Ma inkább szálazzuk. Nem összefonjuk, hanem szétszálazzuk, pedig nem ostor ez, hogy magunk ellen hét ágra végződjön... Ostorral csak csapni lehet, de minket már elég csapás ért. Tudnunk kell, hogy kik vagyunk, kik voltunk, és kikké szeretnénk válni. Mondják, ne hátrafelé nézzünk. De ha kilátástalan a jövő, akkor igenis hátra kell néznünk, hogy az értékeinkből erőt merítsünk. A hozott szó, viendő ige igyekezetével. S erről senki nem mondhat le, legyen az művész, író vagy mindennapi dolgos ember. Van mit vin ni, rengeteg értékünk van, még ha tagadni próbálják is ezt egyesek. Bodnár Dániel Igazi irodalom csak halálközelben születhet Demokrata 1996/14