Magyar Demokrata, 2000. április-június (4. évfolyam, 14-26. szám)

2000-05-04 / 18. szám

Ki védi meg a hazát? Az államok mindig igyekeztek úgy szervezni az életüket, hogy biztosítsák a nemze­ti értékek, a határok biztonságát, valamint a polgárok életét a váratlanul betörő el­lenségektől. A különböző korokban sohasem tudták feloldani azt az ellentmondást, ami a béke és a háborús időszak között mindig is fennállt, hogy „mi a szükséges és elégséges” a haderő nagyságában. A fenti dilemmába földrajzi viszonyok is beleját­szottak és tovább fokozták azt, de a békében nagy katonai erőt felvonultató orszá­gok szomszédait bizonytalanság keríti hatalmába és arra ösztönzi őket, hogy saját maguk is növeljék védelmi képességeiket. A túlzott méretűre sikeredett „biztonság” paradox módon néha oda vezethetett - és ez a történelmi példákból is kitűnik -, hogy némely nemzet félelme az ellenségtől csak addig tartott vagy tarthatott, amed­dig a történelemben - mint hódítók - ők maguk nem váltak martalócokká! CS. SZABÓ BÉLA A magyar történelem talán első ismert katonai „doktrínája” a honfoglalás utáni korból való, amikor is a király, szétküldve országában a vé­res kardot, fegyverbe hívta alattvalóit és hűbé­reseit a betörő ellenség ellen. Az évszázadok alatt a technikai fejlődésből, valamint a tapasz­talásból eredő ismeretszerzés komoly fejlődés­hez vezetett az adott ország, régió védelmi stratégiájának növelésében. Lehet bármilyen jó védelmi doktrínát tervezni, lehet nagyon jó védelmi stratégiát felállítani, tudni kell, hogy nagy létszámú túlerőnek a kis országok képte­lenek ellenállni. (tatár, török, német és orosz megszállás!) Az Osztrák-Magyar Monarchiában a ma­gyarságnak nem sok lehetősége volt, hogy ér­dekeiről és nemzete védelméről sokat meditál­jon, hisz az szorosan egybefonódott Ausztria érdekével. A védelmi elgondolások megalko­tásának joga Bécsre szállt, és a magyarságnak csak a kirótt feladatok végrehajtására volt lehe­tősége. A Rákóczi vezette, illetve az 1848-49- es szabadságharcok idején azért meg-megvil­­lant a magyar katonai tudás és vezetés képes­sége. 1920-ig nem is volt módja az országnak megfogalmazni védelmi stratégiáját, történel­mi léptékben mérve csak pillanatokra. A nem­zetcsonkítást követő trianoni döntés után­­, amikor a környező államok szinte mindegyike katonai ellenfélként volt számon tartva - a győztes hatalmi diktátum erősen korlátozta az ország nem csak támadó, de védelmi erejét is. A politikai vezetés természetesen igyekezett kijátszani a diktátumban szereplő kötöttsége­ket úgy, hogy rendfenntartó erőnek álcáztak reguláris egységeket, vagy a honi légierő megteremtése érdekében felgyorsították a pol­gári repülés fejlesztését és megszervezését, to­vábbá a tiltott hadieszközök kettős könyvelé­sével, az A és B osztályú fegyver esetében pél­dául a B osztályú az engedélyezettnél na­gyobb űrmértékű volt! 1945 után demagóg módon a kommunisták militaristának kiáltották ki az országot vezető politikai kört és katonai vezetést - annak elle­nére, hogy az akkori vezetés sohasem számolt a Szovjetunió lerohanásával -, de közben eltit­kolták és elfedték az általuk Moszkva utasítá­sára felállított 150-170 ezer fős kommunista hadsereg igazi szándékát, amelyet a Pó síkság elözönlésére akartak bevetni. Az egyik oka or­szágunk mostani gazdasági ellehetetlenülésé­nek az erőn felüli katonai létszám és technika fenntartása volt. * * * Közelebbről megnézve a különböző orszá­gok katonai stratégiáját és földrajzi viszonyait, könnyen felfedezhetők a különbségek. Angliát egyik példának véve könnyen belátható, hogy a szigetországnak békeidőben nagyon kényel­mes a pozíciója, elegendő egy jól fizetett hiva­tásos állomány, hogy megvédje a szigetet az esetleges ellenséges egységektől. Nem szüksé­ges évtizedeken keresztül sorozott katonákat képezni, hogy a válsághelyzetben „már” ki­képzett katonákat lehessen mozgósítani, mert marad elegendő idő arra, hogy megfelelően felkészüljön egy összpontosított válaszlépésre. Egy szigetország körül elképzelhetetlen úgy csapatokat összevonni a lerohanásához, hogy az észrevétlen maradjon (lásd II. világháború). Éppen ezért szinte minden szigetországban, vagy tengeri védelemmel rendelkező ország­ban békeidőben kizárólag fizetett katonák lát­ják el az adott ország katonai védelmét. Ilyen Anglia, az USA, Ausztrália, Kanada, Japán. Ez természetesen csak addig van így, ameddig há­borús helyzet nem alakul ki a világban, vagy az adott ország stratégiai érdekei ezt meg nem kívánják. Például a BL világháborúban az USA katonákat sorozott, vagy a vietnami háború idején hosszú idő után újból bevezették a sor­kötelezettséget, vagy ha csak hónapokra is, de a falklandi háborúban Nagy-Britannia szintén mozgósított. Ellenpéldának ott van Franciaország, ahol az idegenlégió kivételével - ez az alakulat gyorshadtestnek fogható fel - ma is van sorka­tonai szolgálat a seregben. Ennek valószínűleg az az oka, hogy - mint például Svájcban - a hadköteles lakosság­­ egyszer­­ bizonyos szin­tű katonai és nem utolsósorban műszaki kikép­zést kap. Másik lehetséges ok, hogy a franciák a második világháborúban szörnyű válságként élték meg a hitleri Németországtól elszenve­dett gyors és súlyos katonai vereséget. Magyarország földrajzi helyzete kimondot­tan rossz, mivel semmilyen természetes véde­lem nem védi az országhatárt, sem folyók, sem hegyek - valószínűsíthető, hogy Trianonban ki­mondottan cél volt ezeknek a természetes aka­dályoknak és az országhatárnak a szétválasztá­sa. A két világháború közötti ország biztonságát védő katonáknak a kezéből kivettek minden eszközt, hisz a természetes akadályok hiányán túl jelentős korlátok közé szorították a haderő létszámát és fegyverzetét. A későbbiekben, ami­kor már engedett a trianoni ellenőrzés feszessé­ge, a kidolgozott katonai stratégiák - az akkori vezérkari tisztek elmondása szerint is - csak bi­zonyos feltételekkel tudtak megfelelő védelmet biztosítani a szomszédos országok haderejével szemben. Akkor, Ausztria kivételével igen hű­vösek voltak külpolitikai viszonyaink. A vezér­kar semmiképp nem számolt a szomszédos Szovjetunióval való katonai érintkezéssel, hisz a két ország közötti különbség emberi és anyagi erőben oly nagy volt, hogy a sikernek még a csí­rája sem létezett. Nem számolt Ausztriával, mint potenciális ellenféllel, mert a történelmi vi­szályok ellenére hagyományosan jó kapcsolat volt a két ország között. Viszont számolt az ak­kori Csehszlovák, Szerb és Román Királysággal történő konfliktussal, melyekre megfelelő, a ve­zérkar által kidolgozott védelmi tervek álltak rendelkezésre. Csak egy probléma maradt a ka­tonai tervezők előtt, mégpedig hogy az ország képtelen lett volna hatékonyan megvédeni ma­gát egy egyszerre, egy időben valamennyi or­szággal megnyitott front támadása ellen. Leszö­gezhetjük tehát hogy a sorkötelezettség elenge­désébe, illetve fenntartásába nagyban beleját­szik a földrajzi környezet és nem utolsósorban az adott régió nemzetiségi és politikai viszonyai. * * * Axiómaként lehet megállapítani, hogy a la- 20

Next