Magyar Demokrata, 2008. április-június (12. évfolyam, 14-26. szám)
2008-04-16 / 16. szám
Tarkólövés Film a katyni tömeggyilkosságokról A napokban mutatták be a 81 éves Andrzej Wajda Katyn című filmjét, amely a kezdetektől hűen követi az elhurcolt lengyel tisztek és értelmiségiek történetét, a hátramaradt nők szemszögéből megközelítve a történelmi valóságot és a hazugságot. A katyni mészárlásról szóló megrázó alkotást Oscar-díjra jelölték idén a legjobb külföldi film kategóriájában, Lengyelországban pedig már több mint hárommillió ember látta. A Szovjetunió 1939. szeptember 17-én támadta hátba a német hadsereggel verekedő Lengyelországot, és foglalt el keleti részét, amelyre a Molotov-Ribbentrop-paktum, pontosabban annak titkos záradéka adott lehetőséget. Az orvtámadás során közel 15 ezer lengyel katonatiszt esett fogságba, s a hatóságok sok rendőr-, illetve határőr tisztet is fogságba ejtettek, három nagy gyűjtőtáborban, Kozelszkben, Sztarobielszkben és Osztaskovban. Sztálin mindig is gyanakodva tekintett a lengyel hadseregre, annak is a tisztikarára, hiszen többségükben annak a lengyel arisztokráciának a tagjai voltak, amelyet erős hazafias szellem, és oroszellenes érzelem fűtött már a cári elnyomás miatt is. A tartalékosok zöme pedig különféle értelmiségi pályákon dolgozott a civil életben, és Sztálin úgy vélte, ez a réteg lehet majd a jövőben minden szovjetellenes szervezkedés motorja. A lengyel foglyok első csoportját 1940. április 3-án szállította el a szovjet politikai rendőrség, az utolsót pedig május 12-én, a végállomás egy-egy Katynhoz, Harkovhoz és Kalinyinhoz közeli erdőség volt. A kutatások szerint napi háromszázas turnusokban történtek a kivégzések, és az NKVD hóhérai Walther típusú német pisztolyokat használtak. Történészek kiderítették, hogy a foglyul ejtett lengyel polgári személyek nagy részét, több mint 6 ezer főt a Harkov melletti Dergacsiban mészárolták le ugyanígy Olyan hazafias érzelmű civileket, főként értelmiségieket, politikusokat küldtek a halálba, akikről feltételezték, hogy harcot kezdenek majd a szovjet megszállással szemben. Egészen pontosan nem tisztázott viszont annak a több száz lengyel hadifogolyból és civilből álló csoportnak a tragédiája, amelyet a szovjetek a Fehér-tengerhez szállítottak, felraktak két nagy halászhajóra, majd a hajókat a nyát vízen elsüllyesztették. A tisztek kivégzésének közel ötszáz túlélője maradt, a hajók elsüllyesztésének azonban egy sem. Ma is nagy kérdés a történelemtudomány számára, hogy mit tudott minderről a német vezetés. Tény, hogy a mészárlások hírét először Németország röpítette világgá 1943 tavaszán, a Vöröskereszt akkor azonban nem volt hajlandó kivizsgálni az esetet, így a németek egy nemzetközi bizottságot hoztak létre az események kiderítésére. Ennek volt tagja a híres magyar patológus professzor, dr. Orsós Ferenc, akit 1945 után ezért háborús főbűnössé nyilvánítottak. A szovjet hatóságok kérték is a Németország nyugati megszállási övezetében élő professzor kiadatását, de a szövetségesek nemet mondtak. Moszkva mindvégig a németekre hárította a katyni tömeggyilkosságok felelősségét, ám az eset - árulkodó módon - nem került be a nürnbergi per németellenes vádpontjai közé. A hivatalos szovjet nyilatkozatok már a háború alatt igyekeztek meghamisítani a katyni tényeket, 1940 helyett például 1941 decemberére tették a kivégzések idejét, és ekkor lett szerepe annak is, hogy német gyártmányú fegyverekből lőtt az NKVD a mészárlások során. Orsós Ferenc saját tudományos módszerével azonban kiderítette a gyilkosságok valós időpontját. Ennek azért volt olyan nagy jelentősége, mert 1940 tavaszán semmiképpen sem járhatott német katonai vagy biztonsági egység Katyn, Harkov és Kalinyin környékén, hiszen akkor még ki sem tört a Hitler és Sztálin közötti háború. Lengyelországban 1945 után tilos volt a katyni kivégzésekről beszélni. Aki azt merte írni az életrajzában, hogy édesapja vagy valamelyik hozzátartozója a katyni erdőségekben halt meg a háború idején, kirúgták az állásából, és a lengyel államvédelem csak arra várt, hogy valamilyen koholt váddal letartóztathassa. Csupán 1956-ban, az úgynevezett olvadás idején tűnt úgy rövid időre, hogy a lengyel társadalom megismerheti az áldozatok történetét, de Wladyslaw Gomulka, a reformszellemű pártvezető azonban félt Moszkva bosszújától, és meghátrált. Aztán hosszú csend következett, amelyet Mihail Gorbacsov tört meg 1990-ben. Arra utalt egy nyilatkozatában, hogy a Szovjetunió felelős a katyni erdőkben történt kivégzésekért, s ezt nem sokkal később megerősítette a szovjet hírügynökség, a TASSZ is. Két év múlva Borisz Jelcin - immár orosz elnökként - több fontos katyni dokumentum másolatát is átadta Lech Walesának, az akkori lengyel államfőnek. A csomagban benne volt az az 1940. március 5-i, Sztálin által is jóváhagyott szovjet párthatározat, amely elrendelte a lengyel tisztek kivégzését. A dolgok azonban a mai napig sem kerültek a helyükre teljes mértékben. Vlagyimir Putyin a dokumentumok és a feltárt bizonyítékok ellenére kétségbe vonja, hogy a Andrzej Wajda 56 2008. április 16. banon.« KULTÚRA