Magyar Demokrata, 2008. október-december (12. évfolyam, 40-52. szám)
2008-12-10 / 50. szám
- Akkor amennyit lehet. Milyen családba tetszett születni? - Pásztorcsaládba születtem, még az ükapám is meg mindenki előttem, mind pásztorok voltak. Nem tudtak még a néprajzkutatók sem visszamenni arra, hogy ki kezdte közöttünk a pásztorságot. Azt ugye, gondolják, hogy mi a pásztorság? A juhász, csikós, gulyás, meg kanász az mind pásztor. Én jobban a sertésekkel, meg ami ott a képen a feje fölött van a konyhafalon, a juhok, azzal foglalkoztam erősebben. Most leszek kilencvenéves. 1919-ben születtem itt, Nógrád vármegyében, ide tíz kilométerre, Kétbodonyban, édesapám ott volt falusi pásztor akkor. Csakhogy kevesellte a fizetést, átmentünk Bánkra. Ott maradtunk, ott legénykedtem föl Bánkon. Tizenhat éves koromig pásztorkodtam, de nagyon irigylettem a többi barátaimnak az életét akkor még. Jártunk leventékhez is - gondolom, tudják mit jelent az a szó, hogy levente -, és azok minden szombat, vasárnap a falun szépen végigsétáltak, a lányok meg előttük. Én is mentem volna, de az állatoknak nincsen ünnepnapjuk, azokkal mindig ott kell lenni, nem mehettem. Sajnáltam meg irigylettem a dolgot, könyörögtem édesapámnak, engedje meg, hogy kocsis lehessek. Azt biztos tudják, mi az a kocsis. Itt az uradalomban a kocsisnak minden szombat, vasárnap szabad volt, csak a lovakat kellett neki megetetni, megitatni, megpucolni. Nagy nehezen édesapám ráállt, de féltett, mert négy lány született előttem, én voltam az ötödik, az egyetlen fiú, és akarta, hogy neki is legyen egy fia, féltett, hogy megszakadok a zsákolásba, mert ugye akkor még főleg aratás idején a kocsisnak meg béresnek sokat kellett zsákot rakni. Olyan zsákok voltak, hogy a nyolcvan-nyolcvanöt-kilencven kiló belement. Én azt szépen föltettem a szekérre, mikor édesapám látni akarta, bírom-e, így azt szépen kocsis lettem. Attól kezdve én is jártam a lányok után, mint a többi legények. Hogy is mondjam? Nem akartam elmaradni, mert a pásztornak, annak nincsen sem születésnapja, sem ünnepe semmi, mert az állatnak enni kell. Na, de mikor megnősültem 1939-ben, akkor kerültem ide, Tereskére. Igen ám, de negyvenben be is rukkoltam. Negyvenháromban hazatántorogtam, le is szereltem, mert akkor még hároméves volt a szolgálat - a tüzérségnél szolgáltam. Csakhogy negyvennégy márciusában újból behívtak. Nyírbátorban bevagoníroztunk, és nem álltunk meg, csak a fronton. 1945. januárra hazavergődtünk. Akkor megszűntek az uraságok, mert bejöttek az oroszok. Nem volt senkinek már semmije, azt lehet mondani, akinek meg volt öt-hat hold földje, az nemsokára kulák lett. Édesapám negyvenötben azt mondta, ide hallgass, édes fiam, ne vegyetek ki földet, igaz, most fogják osztani a kommunisták, de az össze is lesz szedve. Mert ő az első világháború után beleesett ebbe, akkor is volt ilyen, csak nem olyan nagy erővel. Gyertek el hozzám, azt mondja, ott a faluban kell a pásztor, mert a parasztnak most is van a pincéjében is, csűrjében is, istállójában is, udvarjában is minden. Hát volt is, de sajnos olyan idők jártak a háború után, hogy Pestről úgy jöttek ki bizony faluhelyre a népek, hogy ruhácskát hoztak, hogy kapjanak érte valami ennivalót. Ez volt negyvenötben, negyvenkilencben mondtam édesapámnak, hogy kevés ez már nekem, amit keresek, merthogy két fiam volt, egyik akkor született, mikor berukkoltam, másik utána. Hazajöttem, és elmentem én is falusi kanásznak, mert uradalom sem volt, meg semmi olyan, hogy be lehessen állni munkába. De az sem volt baj, ARCKÉP Pál István dudás, a néprajzkutatók egyik élő kincsestára palóc vidéken él, Tereskén. Azzal kezde, mikor a konyhában leültünk, hogy itt lehetnek maguk holnap reggelig, de még akkor sem bírom elsorolni, az egész sorsomat. Kilencven felé megyek, ha a Jóisten segít, meg is élem, de még most is föl van szántva a telkem, és nem eszem zacskós levest, inkább magamnak főzök ►írta: Boros Károly 2008. december 10. 79